Úszósáv

Kár felállni a rajtkőre, ha úgysem ugrasz vízbe. 

Ez az uszodai alapvetés jutott eszembe, amikor olvastam a Hód Úszó SE tisztújító közgyűlése előtt a közösségi oldalakon megjelent véleményeket Vásárhely polgármesterétől és az úszóklub – akkor még – elnökjelöltjétől. 

Az, hogy egy 43 ezres városban elegendő lenne egy úszó egyesület, triviális. De a történtek fényében az is, hogy a két klub egyesülése valahol nagyon félresiklott. Pedig a fennálló helyzet megoldása érdekében az anyagi megközelítés helyett csak azt a – sportban megkérdőjelezhetetlen – tézist kellett volna alapként lefektetni, hogy minél szélesebb egy piramis alja, annál magasabbra lehet építeni. 

Persze fontos a pénz, hogy mennyi érkezik támogatásként vagy szponzori felajánlásként, de ennél sokkal fontosabb az alázat. Mert nincs siker, ha az edző következetesen nem követeli meg a munkát, és ha a sportoló nem végzi el azt. Nap mint nap. Ez mindennek az eredője, ha valaki eredményt akar elérni, megdönteni a saját egyéni, aztán meg a másik rekordját. Sok minden múlik az egyesületi és városi vezetőkön, de alapvetően a versenyzőnek és a trénernek a hozzáállása, felkészültsége határozza meg a verseny végkimenetelét. 

Ezért sem szerencsés politikát keverni oda, ahol úgyis a stopperóra dönt. Inkább arra kéne fókuszálni, hogy jövőre olimpia, és mennyire felemelő lenne egy vásárhelyi olimpikont köszönteni, aki hazája mellett városát is képviselte az ötkarikás játékokon.

Ami bizonyos: Márki-Zay Péter, Lázár János és az úszóklubok elnökei sem fognak úszóversenyt nyerni, ahhoz sokkal több időt kellene az úszósávban tölteniük.