Édesapját kisgyerekként tragikus autóbalesetben veszítette el. Az apai nagymama és a nagynéni lett édesanyjának, neki és bátyjának a támasza. A nagymama – aki mélyhitű katolikus volt – az egyházi közösség felé kapacitálta, amelyet mégsem kötelező teherként élt meg, ugyanis a templomi közösség és a hit átformálta a világról alkotott képét. Turi Csabával, Hódmezővásárhely, Újváros képviselőjével beszélgettünk.
Akkor nem élte meg klopfolásként, hogy a nagyi templomba küldte?
Egyáltalán nem, ma is hálás vagyok érte. Nem szoktam ezzel kérkedni, mert magamat méltatlannak tartom erre, egyébként pedig ezzel a mai „trendi” kereszténységgel nem is nagyon tudok azonosulni. A ’80-as években a rendszer nem szívlelte az egyházakat, de bennünket, gyerekeket ezért soha, semmi bántás nem ért. A templomi közösségünkben rengeteg, máig tartó barátság szövődött. Ebben a közösségben ismertem meg például Felíciát, Márki-Zay Péter feleségét és később Pétert is. Máig emlékszem arra a kiscsoportos beszélgetésre, amint 17-18 éves fiatalok között azt a témát jártuk körül, hogy ki mit tervez az életével. Péter rávágta, hogy „mi Felíciával össze fogunk házasodni és sok gyerekünk lesz!”. Erre kitört a nevetés, de így lett.
Sokat adott önnek a közösséghez tartozás?
Nagyon sokat. Máig sokat jelent. Szerintem ez ma hiányzik az életünkből. Jó programok, hasznos, építő beszélgetéseink voltak. A bennem munkálkodó hit indított például arra, hogy a gimnázium után a teológia felé vegyem az irányt, majd a hittanári szak elvégzése után fiatalokkal foglalkozzak. Makón indult is egy katolikus gimi, szerettem volna odamenni, de nem vettek fel. Akkor álltak fel a gyermekjóléti szolgálatok. Városházi ismerősömnek jeleztem, hogy én ezt Vásárhelyen szívesen csinálnám. Rapcsák András, az akkori polgármester pedig támogatta, hogy elvégezhessem a szociálpedagógia szakot, amiért köszönettel tartozom. 1998-ban kezdtem családgondozóként és 2019-ben fejeztem be vezetőként.
Kapott egy jobb állást?
Inkább kiégtem. Nem voltunk privilegizált intézmény soha, én pedig teljes tudásommal igyekeztem előbb családgondozóként, majd szakmai vezetőként helytállni. Valaki figyelmeztetésként még az elején azt mondta, hogy a szociális munkásokat fenyegeti a kiégés. Akkor hittem is, meg nem is, de 21 év után engem is elért a „burn-out”. A gyermekvédelem huzamosabb időn át „megeszi” az embert. Az utolsó másfél évben már súlyos álmatlanságtól szenvedtem, volt olyan, hogy négy napig nem aludtam. Borzasztó állapot, az ellenségeimnek sem kívánom.
Láttam a Facebookon, hogy a teológusból, a gyermekvédelmisből egyszer csak gazdaember lett.
Nem vagyok gazda, csak mezőgazdasági kisegítő. A feleségem – látva, hogy rámegy az egészségem -, hosszú ideje kérlelt, hogy ne csináljam tovább, inkább dolgozzunk együtt a családi gazdaságukban. Egy ideig ellenálltam, végül beadtam a derekamat. Azóta jórészt fizikai munkát végzek, ami nem jelenti azt, hogy gazdálkodó lettem, inkább csak olyan autszájder. Felülök, ha kell a traktorra is, de míg a gyermekvédelemben szakembernek számítottam, itt csak maximum műkedvelő lehetek.
Jót tettek a gazda-évek. Szemmel láthatóan kiegyensúlyozott.
Köszönöm, az vagyok, bár édesanyámat – akihez apukám halála után méginkább szoros szálak fűztek – tavaly szeptemberben veszítettem el. A kórházba bejárva láttam, mivé válik az ember. A gyerekkori hobbimat, a gitárt ekkor letettem, a zenekarunknak mondtam, hogy most nem tudok velük tartani. Amikor sok évvel ezelőtt, az első házasságom zátonyra futott, pont fordítva történt. Akkor a gitár segített nekem. Nem lettem nagyon jó zenész, de az akkori válságos időkben írtam egy-két jó dalt, amire büszke vagyok ma is, és ami akkor számomra az önkifejezés és a terápia volt.
Nem tűnik nagyon extrovertáltnak.
Borzasztó kettőség van bennem. Ha nem vagyok felkészülve valamire és hirtelen a középpontba kerülök, nagyon zavarba tudok jönni. Egyébként pedig szeretek a társaság középpontja lenni, de igazából egyedül a színpad volt az a hely, ahol rendkívül felszabadultnak éreztem mindig magamat. Egyébként stresszelős vagyok, ha nem zenéről van szó, nem szeretek nagyközönség előtt szerepelni.
A választások előtt egy nappal, pontosabban egy éjszaka alatt a figyelem középpontjába került, mondhatni országos hír lett Turi Csabából.
A legkisebb Márki-Zay-gyerekkel, Palikával még a kampányzáró rendezvény után, éjszaka körbejártuk a várost és vízzel lemosható, környezetbarát festékspray-vel a járdákra egy sablonnal ráfújtuk Márki-Zay Péter nevét. Aznap éjjel a Fidesz is elindult, leszedték a csapatunk kilincsekre kiakasztott, szavazásra buzdító kopogtató lapjait és elkezdtek vegzálni bennünket. Egyszer egy szürke terepjáró állt meg mellettünk, és egy ember azt ordította belőle, hogy hívja a rendőrséget. „Hívjátok!” – mondtam nekik. Semmi jogelleneset nem csináltunk. Eljutottunk a Jókai utcáig, ahol egy másik autó állt meg mellettünk, kiszállt egy ember – kiderült, hogy név szerint Ozgyin Balázs -, aki megfogta a nyakamat. Palika nagyon megijedt, de az autóból felvette telefonnal az egész jelenetet. Megjelent Szél István és Markó Csaba is. „Mi folyik itt, Pista?” – kérdeztem. Ő nem volt fenyegető, de vagy háromszor elmondta, hogy „üljetek be a kocsiba, és menjetek el!” Markó a kérdéseimre elfordította a fejét, és egy szót sem szólt.
Önök pedig, ha jól emlékszem, a rendőrségre mentek.
Feljelentést tettünk, annak az éjszakának gyorsan híre ment nemcsak a városban, hanem az egész országban is. Reggel a piacon már mindenki tudott róla. Az emberek pedig szolidárisabbá váltak velünk, és mélyen elítélték az engem, bennünket ért atrocitást. Akkor, ott reggel látszott, hogy a Fidesznek elúszott ez a hajó. Százalékban nem hiszem, hogy hozott ez nekünk bármi pluszt, de az emberek megnyíltak. Érdekes, én a kampányban a házalásaim során – a többiekkel ellentétben – nem éreztem egyértelmű győzelmet. A választás reggelén, a piaci hangulatból viszont igen. Este pedig már akkor is, amikor még csak 0.6%-os volt a feldolgozottság.
Elégtételnek érezte a hajnali atrocitásért cserébe a teljes csapat győzelmét?
Nem vagyok bosszúálló típus, ennek még csak a gondolata sem merült fel bennem. Egyébként Ozgyin Balázs aztán felhívott és remegő hangon bocsánatot kért. Fontosnak tartottam, hogy ezt a helyzetet személyesen beszéljük át. Már másnap elmentem a gazdaságukba. Korrekt volt velem. Készítettünk egy közös fotót is, de nem járult hozzá hogy ezt a képet megosszam a világhálón, pedig neki is jót tett volna.
Vásárhely felszabadult?
Már 2018-ban. Most csak egyértelmű megerősítést kaptunk a megkezdett út helyességéről. A vásárhelyiek pontosan tudják, én is, aki évekig a Városháza körül mozogtam, hogy Lázár János itt „élet-halál ura” volt. Tudok olyan kollégáról, akik nyugtatókat vett be a vezetői ülései előtt.
Ezek elég súlyos szavak egy egykori Fidesz-szavazótól.
A rendszerváltás óta megingathatatlan Fidesz-szavazó voltam. 2017 előtt két olyan ügy volt, amit nehezen tudtam lenyelni. Az egyik a trafik-mutyi, a másik a kigyúrt, kopasz bűnözők akciója volt egy népszavazási kezdeményezés benyújtásánál, de félrenéztem, mert azt gondoltam, hogy az irány összességében jó.
Mi szakította ki mégis Fidesz-burokból?
Az itteni 2017-18-as első polgármesteri kampány. Kiábrándító volt azzal szembesülni, hogy az addig általam tisztelt és kedvelt emberek demokratákból kivégző osztaggá váltak. Semmi más nem számított, csak az, hogy Márki-Zay Pétert, sőt Felíciát is karaktergyilkolják. Nekem a legtöbb ismerősöm Fidesz-szimpatizáns volt, megkérdeztem, hogy ezt miért csináljátok, hiszen tudjátok, hogy ez mind hazugság. Soha nem kaptam egyenes választ, mellébeszélést annál inkább. „Tudod, Csaba, majd az idő választ ad ezekre a kérdésekre!” – ilyeneket mondtak. Nem tudtam hallgatni arról, ami itt Vásárhelyen folyt, amit én egy moszkovita módszernek tartottam. Emiatt sokan elkönyveltek árulónak.
Van hite, szociális vénája, szabadult Fideszes. Árulja el, mi kellene ahhoz, hogy a magyar nép szeméről is lekerüljön a hályog?
Néha azt gondolom, hogy nincs esély. Most, amikor a miniszterelnök egy nap alatt változtatja meg a véleményét, akkor is milliók támogatják. Számomra ez felfoghatatlan, érthetetlen és tragikus. A kérdésére nem tudom a választ.
Hogy éli meg ezt a kettészakítottságot?
A legnagyobb tragédiának azt tartom, hogy a politikai véleménykülönbség miatt barátságok mennek tönkre, családtagok, rokonok között lesz tartós a harag. Én szívesen beszélgetek politikai kérdésekről bárkivel, mert érdekel, hogy a velem ellentétes oldalon álló barátom, ismerősöm milyen érveléssel igyekszik megvédeni az igazát. Mindig vigyáztam arra, hogy a politika miatt az emberi kapcsolataim ne sérüljenek. A legutóbbi választás után is le tudtam ülni néhány fideszes ismerősömmel megvitatni a történteket.
Ez lenne a normális, persze nem vagyok naiv, tudom, a realitás nem ez. Hajlamosak vagyunk a politikáról velünk ellentétesen gondolkodó embert ellenségnek címkézni és így kezelni. Velem is sokan megszakították a kapcsolatot, pedig lehet, hogy csak le kellett volna ülnünk és átbeszélni a dolgokat.
Én erre nyitott vagyok, két esetet kivéve: ha a politikai ellenfelem a legundorítóbb személyeskedést engedi meg magának, ha a politikai földbedöngölés a cél, ahol egy ember kinézetét is elő lehet hozni „politikai érvként”. Az ilyen emberrel én nem beszélek egy nyelvet, tehát teljesen felesleges bármiféle párbeszéd. A másik pedig, ha a politikai ellenfél úgy állít valamit, hogy egyébként maga is tudja, hogy az állítása nem igaz.
A mai, kiélezett társadalmi légkörben ez nem egy tipikus politikusi hozzáállás.
Én a végletekig el tudok menni, diplomata-típus vagyok. A képviselőségemet, a politikusi létemet is úgy akarom élni, hogy a város épülésére szolgáljak vele. Emlékszem, néhány éve ellenzékieket kérdeztek arról, hogy ki a kedvenc fideszese. Navracsics Tibort említették. Én itt egy ilyen, Navracsics-féle figura, egy békekövet szeretnék lenni, és nagyon szeretném, ha lenne párbeszéd a városért.
Hozzászólások lezárva.