Taps

Változnak az idők, a szavak, a gesztusok.

„A lélegeztetett betegek számát maximum 1400 körül várom” – ezt nyilatkozta tegnap Merkely Béla. A Semmelweis Egyetem rektora három hónappal ezelőtt úgy fogalmazott: „a magyar egészségügy teherbíró képessége 1000 lélegeztetett beteg körül határozható meg, ekkora és ennél nagyobb számú súlyos állapotban lévő beteget hosszú időn keresztül az ellátórendszer nem bír el.”

Ha adhatunk a szavára, márpedig miért ne adhatnánk, és tegnap 1067-en voltak lélegeztetőgépen, akkor ma az egész ország Bergamo.

Emlékeznek még, mit jelentett tavaly ilyenkor a lombardiai város neve? Apokalipszist – legalábbis a Magyar Nemzet ez utóbbi kifejezéssel közölte a bergamoi kórházban felvett képsorokat, amik pusztán azért kerülhettek nyilvánosságra, mert az olasz város kérte meg a Sky News stábját, hogy mutassák meg, milyen állapotok uralkodnak a koronavírus-járvány közepén, hogy a világ is lássa, mi vár rájuk, mire kell készülni.

Tavaly ilyenkor minden napra jutott 3-4 MTI fotó arról, hogyan dolgoznak a hazai kórházak intenzív osztályán az orvosok, az ápolók a fertőzöttek mielőbbi felgyógyulásáért. Az elmúlt hetekben, miközben a legdrámaibb időszakát éli a magyar egészségügy, egyetlen felvétel sem készült a kórtermekben, hogy micsoda emberfeletti munka folyik ott, az oltásról és a vakcinákról viszont fényképalbumnyi mennyiséget publikál nap mint nap a távirati iroda.

Látni és láttatni együtt kellene! Mint ahogy érezni is! A múlt tavasszal ez sikerült. Szinte nem volt olyan nagyobb város Magyarországon, ahol esténként ne csapta volna össze a két tenyerét a teraszra, gangra, ablakba kiállt honpolgár, hogy megköszönje a frontvonalban dolgozók erőfeszítéseit. Eltelt egy év, a helyzet rosszabb, a gyógyítás küzdelmesebb, mint valaha, és sehol a taps.