Kezdetben térképpel közlekedett a városban, s meglepte a híveket, hogy a mise után nem csak elengedte, de ki is kísérte őket a templomból, mert ez utóbbi eddig csak a reformátusoknál volt szokás. Antal Imre plébánost annyira megszerették a hívek, hogy 3 hónap alatt tiszteletbeli vásárhelyivé fogadták, és még egy biciklit is vettek neki.
Antal Imre augusztus elseje óta Vásárhelyre kinevezett plébános nevének már önmagában is jó a csengése, a neves zongoraművész-tévés személyiség révén, akivel azonban nem áll rokonságban az Erdélyből származó, legutóbb Kisteleken szolgáló plébános. Nagy feladatot állított elé Kiss-Rigó László püspök, hiszen egyszerre kell szolgálnia a Szentháromság templomba járó híveket, innen ugyanis nyugdíjba vonult, s már Székkutason szolgál Németh László esperes – valamint szolgánia kell a Szent István Király Templomba járó híveket is, ez utóbbiból Békés megyébe helyezték át Bajnai István kanonokot.
– Elődjei korábban azt mondták a mise végén, hogy „Menjetek békével!”, majd visszavonultak a sekrestyébe, Ön azonban – ahogy teszik ezt a reformátusok – kikíséri őket a templomajtóba. Honnét jött ez a gesztus? – kérdeztem Antal Imre plébánostól.
– Az a meggyőződés él bennem, hogy az Istennel való találkozás nem egy személytelen módon történő dolog, hanem az az embereken keresztül élő valami. Ezért fontosnak tartom, hogy ne csak egy közös imádság és liturgia, szertartás legyen a vasárnapi szentmise, hanem utána legalább egy kézfogás, azaz egy minimális, emberi kapcsolatfelvétel is legyen. Ez lehetővé teszi, hogy aki akar jelezhesse, hogy felhívna, találkozna velem. Ilyenkor megadom a telefonszámom annak, aki kéri és sokszor élnek is a lehetőséggel.
– Ezzel meg is lepte a híveket…
– Lehetnek szép templomaink, szép plébániáink, lehet sok infrastruktúránk, de én elsősorban az emberekért jöttem ide: az emberekért való kapcsolatért, az ő hajtóerejük működtetéséért, annak segítéséért. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én az isteni erőforrásokat veszem igénybe az emberi erőforrások működtetéséért.
– Ismerte már Vásárhelyt, járt itt? Korábban sokan látták térképpel közlekedni a városban…
– Utaztam át a városon, amikor még nem volt meg az elkerülő út, mindig itt mentem el a Szent István Király Templom előtt. Alapvetően tudtam, hogy van ez város, azt is, hogy milyen nagy, és jártam is itt Laci atyánál (Németh László esperes) a belvárosban és ebben a templomban is, még Száva Szabolcs atya idejében. A városon belüli eligazodás azonban bonyolult volt a számomra főleg a kezdetekben, akadt rá példa, hogy az egyik templomból elindulva húsz percembe telt, mire a másikba értem. GPS-t nem használtam, csak mentem az utcákon, keresztül-kasul. De közlekedtem térképpel a kezemben is. Most, hogy kaptam a hívektől egy kerékpárt, arra is felrakom a telefont. Ha olyan helyre megyek, amelyről nem tudom, hol van, akkor azon nézem, merre kell menni.
– Hogyan fogadták a hívek, hogy teljesen más habitussal rendelkezik, mint elődjei?
– Nem úgy érkeztem ide, hogy most engem hirtelen fel kellene karolni. Megpróbáltam megkeresni azt, hogy tudok a leghamarabb kapcsolatba lépni az emberekkel. Ha a hívek érzik, hogy nem csak egy „szolgáltató” vagyok, aki ha befejezte a dolgát, azt mondja nekik: Menjetek békével! és elhúzok, hanem fontosnak tartom, hogy találkozzak és beszélgessek velük, akkor úgyis megnyílnak.
– Mit szóltak az ízes tájszólásához?
– Senki semmit, pedig erdélyi vagyok, s ezt otthonról hoztam magammal.
– Ez azért nagy szó, mert aki nem vásárhelyi, de ideköltözik, azt hagyományosan, sokszor évtizedeken át „gyüttmönt”-nek tartja, ma már főleg az idősebb generáció. Mit szólt, hogy gyorsan, három hónap alatt vásárhelyivé fogadták, azaz befogadták maguk közé?
– Ha szó szoros értelembe vesszük, gyüttmönt vagyok, mert ma itt vagyok, holnap meg máshol. Azt azonban egyáltalán nem éreztem, hogy ilyenfajta hozzáállással fogadtak volna. Amit eddig tapasztaltam, az a teljes nyitottság, jószándék, és bizalom. Meg is lepett az, hogy ilyen rövid idő alatt – úgy érzem – a szívükbe fogadtak az emberek. De én is megszerettem a vásárhelyieket. Az egy alap, hogy egy pap szereti akiket szolgál, mert enélkül nem megy. Azt érzem, hogy ők ezt érzik, így létrejött köztünk a kapcsolat, a kölcsönös tisztelet, kölcsönös elfogadás. De teszek is ezért, igyekszem mindenhová elmenni ahová meghívnak, intézmények rendezvényein részt venni. Úgy voltam vele, hogy ha már Kistelekről ide kerültem, nem nekem kell az ottani szokásokat idehozni, hanem nekem kell lépésről-lépésre vásárhelyivé válnom. Ez egy többfelekezetű, nagyobb város, ahol sokan élnek, így a gondolkodás is sokrétűbb, mint egy kisebb településen. Soha nem volt a célom, hogy az embereket egyformára alakítsam, s akkor az jó lesz. Nem! Becsülni és értékelni kell a másik különbözőségét, látni az értékeit, és hinni azt, hogy mindenki úgy tud tenni a közösségért, ahogy van és amilyen. Vannak alapvető értékek, mint a tisztelet, a becsület, az elfogadás. De hogy bizonyos értékekben másként gondolkodik valaki, mint én – és most nem a politikáról van szó – az nem baj. Az a célunk, hogy azt keressük, amiben együtt tudunk működni és ne azon akadjunk fel, amiben különbözünk. Kisteleki plébános koromban 8 település tartozott hozzám és mindig azt kérdezték tőlem, melyiket szeretem a legjobban? Mindig azt válaszoltam, hogy mindig azt, ahol éppen vagyok! Ha Bakson voltam, baksinak kellett lennem, ha Ópusztaszeren, akkor ópusztaszerinek. Fontos, hogy a pap tudjon alkalmazkodni a híveihez.
Hozzászólások lezárva.