Quo vadis, tanártársadalom?

Cikksorozatunk utolsó részében Köszler Zoltánnal, az egyesületi fenntartású Szegedi Waldorf Általános Iskola és Gimnázium egyik osztálytanítójával beszélgettünk a státusztörvény burkolt céljairól, a tanári szabadságról, és arról, hogy a “béke szigete” vagy “rezervátum”-e a Waldorf-iskola. (Első interjúnkat itt, a másodikat pedig itt olvashatják vissza.)

“Az állam rossz tanítási célokat, rossz végcélokat ír elő számunkra. Ezek a lehető legrosszabb célok, s elhitetjük magunkkal, hogy ezek a lehető legjobbak. A politika, a politikai működés innen fogva azáltal nyilvánul meg, hogy sablonosan bánik az emberrel, hogy minden eddiginél messzebbre menően próbálja majd sablonok közé szorítani. Úgy bánnak majd az emberrel, mint egy tárggyal, amit dróton kell rángatni, és azt fogják elhitetni magukkal, hogy ez jelenti az elképzelhető legnagyobb haladást. Szakszerűtlenül és a lehető legönteltebben állítják rendszerbe pl. az oktatási intézményeket. Példával és ízelítővel szolgál erre az orosz bolsevista iskolák konstrukciója. Valóságos temetői ezek mindenféle igazi oktatásügynek. Kemény küzdelemnek nézünk elébe, de mégis végre kell hajtanunk ezt a kulturális tettet.”

– idéz Zoltán beszélgetésünk előtt Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia szellemi atyjának beszédéből, amely 1919 augusztus 20-án hangzott el az első Waldorf-iskola megnyitásakor Stuttgartban.

Ez a szöveg nagyon aktuálisnak tűnik ma is. Mióta és mit tanítasz a Szegedi Waldorf Iskolában?

Most már 21 éve vagyok itt, jelenleg osztálytanítóként szeptembertől másodikosokat tanítok. Nagyon fiatalon kerültem ide, tanári végzettségem ellenére gyakorlatilag semmit sem tudtam a tanításról, a pedagógiáról.

Beszippantott az iskola légköre, itt ragadtam. 

Ebbe az iskolába  – és hasonlókba – általában azért íratják a szülők a gyerekeiket, hogy “kimenekítsék” őket az állami rendszerből. Most egy olyan törvényt alkottak, ami ugyanúgy rátok is fog vonatkozni. Mit tudsz a státusztörvény részleteiről, mivel fog ez járni számotokra?

Valóban, ez a törvény ugyanúgy vonatkozik a mi iskolánkra is. A különbség az, hogy mivel mi a fenntartó egyesülettel szoros kapcsolatban vagyunk, a céljaink alapvetően megegyeznek a gyerekeiket ide írató szülőkkel. Csomó minden, ami a törvényben szerepel, nem olyan problémás, mint egy állami iskolában. Például nálunk nincs értelme az átvezényelhetőségnek, hiszen az egyesületünk csak a mi iskolánkat tartja fenn. Az az aggasztó, amit nem lehet kikerülni, például a bevezetendő teljesítmény-értékelés. Pontosabban valahogy biztos ki lehet kerülni, ahhoz viszont valahogy trükközni kellene.

Miért kellene “trükközni”, mi félnivalója van egy pedagógusnak az értékeléstől?

Nálunk az iskolában már vannak értékelési rendszerek, csak ezeknél mi törekszünk arra, hogy az iskolával és az iskola minőséggondozási alapelveivel összhangban legyenek.

Az új törvénnyel tehát most egy külső értékelési rendszert kényszerítenének rátok?

A törvényben igazából semmilyen szempont nincs meghatározva, csak az, hogy az igazgató, meg talán a fenntartó hatáskörébe is utalja ezt a kérdést. Az az aggasztó, hogy a teljesítményértékeléssel kötik össze a bérezést, ami eddig nálunk abszolút nem így volt.

Hogy működik ez nálatok?

Minden évben a minőséggondozási csoport kiválaszt egy munkaterületet, amin belül jobban odafigyel az azon a területen dolgozó tanárok munkájára. Például egyik évben a természettudományos tanárokra, következőben a humán tárgyakat oktatókra, majd  a nyelvtanárokra, stb. De ez egy segítő odafigyelés. A cél ilyenkor az, hogy közösen ránézzünk a munkájukra, és ők saját maguk észrevegyék az erősségeiket és a nehézségeiket, célkitűzéseket fogalmazzanak meg, hogy miben tudnak fejlődni. 

Egyelőre más iskolákban sem teljesítményalapú bérezés van, de a törvénnyel 2024. január egytől ezt vezetnék be nálatok is. 

Valamilyen szinten megjelenik ez nálunk is, mert a bérezés függ az óraszámtól. A teljesítményalapú bérezés egyébként nagyon távol áll az iskola szellemétől, mert nagyon nehéz igazából mérni a teljesítményt. Maga az értékelés nem, hiszen rendszeresen csinálunk szülői kérdőíveket az osztálytanítók munkájának felmérésére, ettől nem félünk. Gimnáziumban, vagy nyolcadikban a diákok véleményét is kikérjük. A gond azzal van, ha mondjuk olyan szempontból értékelik a tanárt, hogy milyen az osztályátlag például, bár ez nem csak attól függ, hogy milyen a tanár. Mellesleg, nálunk csak 11. osztálytól van osztályzás, addig szövegesen értékelünk.

Vagy hogy részt vesznek-e  a diákok tanulmányi versenyeken?

Igen. Nálunk nem jellemző, hogy versenyekre mennének a gyerekek. Ha valaki szeretne, engedjük, de nem célkitűzésünk, hogy versenyekre járassuk a gyerekeket. Nálunk teljesen mások a szempontok. Mi a gyerekekre figyelünk, igyekszünk az ő igényeiket jól felmérni, az ő igényeikhez igazítani a tanítást. Ez nagyon nehezen mérhető teljesítményként. Sokszor csak 10, 20 év múlva látszik meg, hogyan fejlődött egy gyerek. Egy kívülről jövő teljesítményértékelés csak arra jó, hogy plusz munkát adjon, és persze feszültségeket is kelthet. Nálunk is emberek dolgoznak, fontos nekik, mennyit keresnek, óhatatlanul összehasonlítják a munkájukat egymással, párhuzamot vonnak a maguk és a másik bérezése között, ez nagyon komoly feszültségekkel járhat. 

Mi lehetett a célja a törvényalkotónak ezzel az “ötlettel”?

Szerintem ez átgondolatlan. A cél az lehet, hogy egy jól kezelhető, sablonos rendszerben leegyszerűsítse ezt a területet, és az is, hogy egyfajta kontroll alatt tartsa  a pedagógusokat. Ha úgy tanítasz, hogy attól kell tartanod: ha nem tetszik, amit csinálsz, akkor kevesebb fizetést kaphatsz, akkor vagy igazodsz az elvárásokhoz, ami több fizetéssel jár, vagy elfogadod, hogy kevesebb fizetést kapsz, vagy elmész. A cél az lehet, hogy valamilyen irányba legyenek terelve az emberek, amiről még nem látszik, hogy milyen irány, mert nincsenek szempontok megadva a teljesítményértékeléshez. De azért sejthető, és a miniszteri nyilatkozatokból is az érződik, hogy minél hazafiasabban kellene nevelnünk a gyerekeket, minél több eredményt mutassanak fel, satöbbi.

Az utóbbi években sokat beszéltek a tanárhiányról. Lehetséges, hogy a magas fizetésekkel akarják most a fiatalokat a tanári pályára csábítani?

Valószínűleg igen, de már a felsőoktatási felvételi átalakítása is ezt célozhatja. Eltörölték a minimumhatárt  a pontszámban. Sokkal több embert vettek is fel most tanárnak, de közben az a baj, hogy jelenleg azok egyharmada, akiket felvesznek, kihullik az egyetemen. A másik egyharmad a diploma megszerzése után nem marad az oktatás területén. Persze ha a bérezés nő, van esély a javulásra, de önmagában a magasabb fizetés nem elég.

Az oktatás olyan terület, ahol arra volna szükség, hogy aki tanít, egy szabad oktatási-nevelési teret tudjon létrehozni, amin belül biztonsággal tud mozogni, és ne kelljen azon aggódnia, hogy majd valakik megmondják, mit hogyan csináljon.

Önmagában a pénz ezt nem oldja meg. Nálunk ez jóval szabadabban megy, mint máshol, például nincsenek tankönyvek, nincs olyan, hogy kötelező valamiből tanítani.

Hogyan lehet tankönyv nélkül tanítani?

Úgy, hogy a tanár felkészül abból, amit tanítani szeretne, és rajta keresztül fogják a gyerekek megismerni a témát. Végül is, ha belegondolunk,

ez sokkal életszerűbb annál, minthogy egy tankönyvet olvasva tanul meg valaki valamit.

Hogyan tudsz fölkészülni a sok különböző tantárgyból, amit osztálytanítóként tanítanod kell? 

Nyilván tankönyveket is alapul veszek a készülésnél, de nemcsak ezeket, hanem különböző ismeretterjesztő könyveket, újságokat, az internetet, sok forrásból tájékozódom, ez pedig szélesebb nézőpontot ad, mintha egy tankönyv bármilyen jól megszerkesztett anyagát mondanám el. 

Számomra a Waldorf-iskola olyan ebben a rendszerben, mint egy sziget a viharvert tengeren. Eddig máshol vertek a hullámok, de a státusztörvénnyel elérik, hogy erre a kis “béke szigetére” is lecsapjanak. El tudtok menekülni a rendszer elől?

Igazából eddig sem tudtunk, eddig is elég sok alkut kellett kötnünk a hatalommal ahhoz, hogy valamilyen módon talpon tudjunk maradni. Különalkukat, aminek meg is van az ára. Már az oktatási törvénnyel kapcsolatban is sokat lobbizott a Waldorf Szövetség, sikerrel, hogy bizonyos dolgokban megmaradjon a szabadságunk, és évről évre vannak ilyen lobbitevékenységek. Csak ennek az az ára, hogy valamilyen módon mégiscsak ettől a rendszertől függ az iskolánk léte, ez pedig aggasztó. Konkrétan: mondjuk kapcsolatokra van szükség ahhoz, hogy megmaradjon a költségvetési támogatás. 

A következmény az, hogy a Waldorf-iskolák óvatosabban mozognak az olyan kérdésekben, mint mondjuk a státusztörvény. Megosztottak a Waldorf-iskolák, nálunk az iskolán belül is megosztottság van. Nem tudtunk egységesen kiállni, hogy ezt a törvényt ilyen formában ne vezessék be, megosztott volt a mi tanári karunk is. Van, aki óvatosabb, van, aki fél a hatalom retorziójától, van, akit csak a tanítás érdekel. Én már nem látom, hogy a béke szigete volnánk, inkább azt, hogy gettóba vagyunk szorítva. Vagy rezervátumba, mint az indiánok, az még egy kicsit jobb helyzet.

Gyakran a második világháború jut eszembe, amikor a zsidókat gettókba szorították, és még mindig különböző engedményekért küzdöttek, miközben már ott volt a kés a torkukon.  

Úgy érzed, jogában állna a Waldorf-iskoláknak külön kedvezményeket kapni, amikor az összes többi iskolára vonatkozik a törvény?

Nem, pont úgy érzem, hogy nem. Nem vagyok kibékülve azzal, hogy

az állami iskolákban olyan présbe szorítják a tanárokat, amilyenbe csak nem szégyellik, mi meg azt mondjuk, valahogy megoldjuk majd egymás között és nem foglalkozunk ezzel.

Nem tudok úgy csinálni, mintha nem történne mindez körülöttünk. Óhatatlanul feszültséget szül ez az iskolák között, és a szolidaritást is nagyon rombolja. Az van lebegtetve, hogy inkább ne szóljunk, ne demonstráljunk, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy a Waldorf-iskolákat is meg kéne szorongatni. 

Ez tehát egy ki nem mondott alku a részetekről?

Ilyen alku igazából nincs, csak én ezt így élem meg, ezt a félelmet érzékelem. Most nagyon várom a Waldorf Szövetség állásfoglalását a státusztörvénnyel kapcsolatban. A jogászuk mindig szokott ilyen kérdésekben állásfoglalást készíteni, amit elküldenek az iskoláknak. Most még nincs ilyen, gondolom, még dolgozik rajta. Nem lesz könnyű dolga, mert a törvény borzalmasan nehezen értelmezhető, rettentő életidegen a szövege. A címén kívül életpályáról igazából semmi nincs benne. Nem erről szól, ez leginkább egy leszabályozó törvény,

leszabályozza, mihez tartsák magukat a pedagógusok, ha biztonságban akarják tudni magukat.

A belengetett magas fizetés lehetősége nem tölt el reménnyel? Lehetséges, hogy tényleg több forrást szánnak majd az oktatásra?

Nem ezt látom, ahhoz kell egy koncepció, egy költségvetési tétel, amelyben egy jelentősen magasabb összeg szerepel az oktatásra. Ígéretek sokszor voltak, mindig csak a töredékük valósult meg.

Nem látszik most sem, milyen forrásból lenne rendezve a bér. A tág bérhatárok megint csak nem segítik a tisztánlátást, bizonytalanná tesznek.

Ennek a kormánynak az ígéreteiben én már egyáltalán nem bízom.

Miért?

A saját ígéreteiket is gond nélkül megmásítják a pillanatnyi helyzet függvényében. A kommunikációra helyezik a hangsúlyt, bízva abban, hogy az emberek elfelejtik, mit mondtak korábban. 

Ehhez meg is van nekik a szükséges propaganda-gépezetük. Volt-e alkalmad rá, hogy kollégákkal véleményt cserélj a státusztörvényről az elfogadása után? 

Csak a tanévben, azóta nem. Lehet, tudatosan lett így elfogadva a törvény – tanév végén, amikor már szétszélednek az emberek, nehezebb párbeszédet folytatni. Nálunk a döntéseket nem az igazgató, hanem a tanári kollégium hozza, ezért bármilyen lépést is teszünk, mindig kell lennie mögötte egy tanári kollégiumi döntésnek.

Mit takar a “tanári kollégium”?

Az iskolában tanító tanárok összességét.

Tehát mindenkit?

Igen, annyi kikötés van, hogy aki újonnan érkezik, az első évben még nem rendelkezik szavazati joggal. 

Többségileg szavaztok?

Igen, viszont a konszenzusra, egyhangú döntésekre törekszünk. Ha ez nem sikerül, akkor az igenek és a nemek aránya dönt. 

Ebben a kérdésben miről szavazhatnátok? Egy törvénynél, ami rátok is vonatkozik, nincs helye szavazásnak. A sztrájkra gondolsz? 

Igen, például, de az eddigiek alapján ennek nem látom a valószínűségét, mert még soha nem sikerült a sztrájkról konszenzusra jutnunk. 

De te részt vettél a tavaszi kiállásokban, meg a sztrájkban is? 

Tanítás nélküli munkanapot tartottunk a sztrájkidőszakban, ez volt a kompromisszum. Egy pár kollégával együtt részt vettem a törvény elleni tüntetéseken. Az iskolánk addig jutott el, hogy szolidaritási nyilatkozatot adtunk ki a honlapunkon. 

Milyen feltételei vannak szerinted egy színvonalas oktató-nevelő munkának, illetve mivel lehetne növelni a tanári pálya megbecsültségét?

Ez nagyon sokrétű kérdés. Az oktatási rendszerben szabadságnak kellene uralkodni, minél nagyobb teret hagyva a pedagógusoknak, hogyan építik fel a tanévet a diákokkal, magát a tanítás folyamatát. Ehhez persze az is kell, hogy minél képzettebbek, elhivatottabbak legyenek a tanárok. Ehhez pedig kell egy színvonalas tanárképzés. Ezek az én értékrendemben mind megelőzik azt, milyen fizetést kapok. Ez is nagyon fontos, de

ha szabad légkörben dolgozhat valaki, még alacsonyabb fizetésért is szívesebb teszi, mintha egy mindent előíró, nagyon szűk mozgásterű rendszerben mozog.

Régóta nem ebbe az irányba megy az oktatáspolitika. Alapvetően pedig ezt is meg lehetne csinálni, elvi akadályba nem ütközik.

Csak találgatni lehet, de erős a gyanú, hogy azért vannak a sablonosító intézkedések, mert a politikai elképzelés szerint minél inkább sablonok közé kell szorítani az oktatást, és más területeket is. Annál jobban irányíthatóak az emberek, mert megvan a mozgástér, amin belül tartják őket. Így jól kiszámíthatóan lehet működtetni a rendszert, kézben tartani az állampolgárokat. Más magyarázat nem nagyon van. Illetve a félelem a szabadságtól – ez a hatalomra nézve lehet veszélyeztető.

A szabadság azzal járhat, hogy annyira tájékozottak lesznek az emberek, hogy mindent tudnak, azt is, ami a fennálló hatalom népszerűségét csökkentheti.

Ez pedig ahhoz vezethetne, hogy elveszítik a hatalmukat. A hatalom megtartásáról szól ez, ennek van alárendelve minden, az oktatás, az egészségügy, a költségvetés, sőt, a külpolitika is szerintem. 

Mi az, ami mindezek ellenére arra késztet, hogy a tanári pályán maradj?

Azért vagyok még a pályán, mert nálunk minden nehézség ellenére is megvan a szabad alkotói tér. Az, hogy mit csinálok a gyerekekkel, amikor bemegyek a terembe, abba senki nem szól bele. Nagyon sok segítséget is kapok. Engem ez inspirál. Van egy szabad terem, ahol létre tudok valamit hozni. Valamit tudok adni a gyerekeknek, amire úgy érzem, hogy szükségük van. Ilyen szempontból valóban egyfajta sziget vagyunk még. Nem hiszem, hogy tudnék állami iskolában tanítani.

Meghoztad-e már a döntést, hogy elfogadod-e az új státuszt?

Nem tiszta még nekem, mit csináljak. Szívem szerint nem fogadnám el, de tudom, ez csak akkor működne, ha egységesen, vagy minél nagyobb arányban tudnának fellépni a pedagógusok, hogy ne érvényesülhessen a törvény. De ehhez egy közös megmozdulás kellene. Ennek nem tudom fölmérni  a valószínűségét.

Addig el se kéne kezdeni tanítani, amíg nincs ez a kérdés szakmai alapon újragondolva, újratárgyalva. Mert a szakmaiság itt egyáltalán nem érvényesült.

Mint ahogy a kormány egyéb döntéseiben sem a szakmaiságot látom. Politikai döntések vannak.

Nem túl nagy az esélye annak, amit szükségesnek tartasz. 

Igen, ezért is vagyok dilemmában. Az a kérdést, hogy a rendszert hallgatólagosan elfogadva tovább működtetem azt, vagy valamit teszek, hogy változzon. 

Mit tudnál tenni egyedül, egy szál emberként?

Idealista elképzeléseim vannak.

Például fogom magam, és kimegyek az első tanítási napon a városháza elé egy táblával, hogy sztrájkolok az oktatás szabadságáért.

És megnézzük, hányan csatlakoznak hozzám. 

Mint Greta Thunberg a klímáért?

Igen, de itt másról van szó. Sok mindent lehet tenni, de bennem, ahogy nyilván másokban is felmerül ilyenkor, hogy akkor mi lesz velem, mi lesz a gyerekeimmel, hogyan tartom fenn a családot. Csak egy esetben működne – ha elegendő ember mozdulna meg a változáshoz. Mint ahogy erőből nyomták át ezt a törvényt  – ahogy más dolgokat is – itt is csak erővel lehet ennek ellentartani. És ez az ellenerő nagyon meg van gyengítve. Az emberek nagyon megosztottak. 

Mindenki el van foglalva a saját gondjával.

Igen, pont erre alapoznak,

így épül fel az egész Nemzeti Együttműködés Rendszere. Keveréke a hűbérúri rendszernek meg a demokráciának. A lényeg az, hogy mindenki tudja, hol a helye. Nehéz itt változást elérni. Ezt látjuk a választásoknál is: ha nem is a választások, de az ahhoz vezető út annyira manipulálva van, hogy magának a választásnak nincs is igazán tétje. Mindeközben ugyanakkor újra meg újra a fülembe cseng Dobó István mondata az Egri csillagokból: “Az a fő, hogy ne féljünk sohase.” Ez az intelem Bornemissza Gergely kardjára végül így került rá: “Ha félsz, nem élsz!”