A természet lágy ölén, Vásárhely határában a motocross pálya mögötti területen szervezték meg a hagyományőrző, nomád Szittya tábort, amely ma ért véget. Jurtában lakva és a modern eszközök mellőzésével, kilenc, hét és tizenegy év közötti gyermek ismerkedett eleink szokásaival, illetve a természetközeli élettel.
Feketére festett műanyag vizeskonténer, mellette két további, egymásra helyezett konténerből kialakított zuhanyzó, egy lajtos- és egy büfékocsi, padok és három – azaz kettő és fél – jurta: ezekkel a kellékekkel találkoztunk Hódmezővásárhely határában, a Szegedi út melletti motocross pálya mögötti, néhány fával ligetszerűen tarkított területre érve. Itt rendezték meg idén, ahogy már korábbi években is, Sipos Róbert vezetésével a bentlakásos, ötnapos Szittya tábort.
A kihelyezett padok egyikénél, egy tölgy és egy kőris jótékony árnyékában néhány tíz év körüli gyerek tevékenykedik: Patócs Éva óvodapedagógus segítségével színes gyöngyökből fűz láncot, karkötőt, fülbevalót. Mások kicsit odébb íjásztudományukat mutatják be, egy kislány pedig a jurtában hűsöl. – Régen is hagyomány volt a gyöngyfűzés – tudtuk meg Évától, aki gyakran tart hagyományőrző foglalkozásokat különböző táborokban – igaz, akkor még üveggyöngyöket használtak.
Most a táborban alap gyöngyfűzést tanultunk, – erre sokan emlékeztek is még a korábbi táborból – de több kislány fülbevalót, vagy karkötőt készített – a népi világban ezek annyira nem voltak jellemzőek, inkább a nyaklánc
– hangsúlyozza Éva. Elmeséli, régen a gyöngyöknek szakrális jelentősége is volt: minél több gyöngyöt hordott valaki, annál nagyobb egészséget, gazdagságot remélhetett, de életkor szerint is különböző színű nyakláncokat hordtak a lányok, asszonyok.
A táborlakó gyerekek az ötnapos időszakban megismerkedhettek a jurta felépítésével, az ostorcsattogtatás rejtelmeivel, de a hagyományos íjászattal is.
Tetszett, hogy visszamegyünk egy kicsit a múltba, és jurtákban alszunk
– mesélte csillogó szemmel a tízéves Bartucz Panka, akit szülei idén először engedtek el az ottalvós táborba. Panka két másik kislánnyal együtt azt is bemutatta, hogyan kell hozzáértőn csattogtatni az ostort.
A kilencéves Sándor Vince második, vagy harmadik alkalommal fogott íjat a kezébe, még egy kicsit nehéznek érzi. – A célzást még lehet gyakorolnom – mondja, majd lelkesen beszámol: fantasztikusan érzi magát, mert nagyon sok játék és sok jó program van a táborban – ezek közül is a tűzgyújtást és a bátorságpróbát emelte ki a többi közül.
Kimentünk este az erdőbe, világítás nélkül, és Robinak a fia meg kettő barátja fekete ruhába beöltöztek, és ijesztgettek minket
– számolt be huncut mosollyal Vince.
Eredetileg a sajátjaimnak, meg a barátaim gyerekeinek csináltam a Szittya tábort, az már tizenöt éve volt, akkor még a Körtvélyesi holtág melletti erdős részen
– osztotta meg velünk Sipos Róbert, a tábor főszervezője, lebonyolítója. Megtudtuk tőle, hogy az akkori, még teljesen nomád körülményekhez képest a mostaniban már van áram, igaz háromszáz méterről vezették a helyszínre.
Bentlakásos tábor nem sok van Vásárhelyen, de azt gondolom, ez az igazi, hiszen ilyenkor tudnak kiszakadni a gyerekek a megszokott környezetükből, a komfortzónájukból
– hangsúlyozza a vásárhelyi hagyományőrző. A táborban vannak évről évre visszatérő, de új elemek is, mindezt pedig Róbert a saját kapcsolati tőkéjéből valósítja meg: így azt is, hogy idén először eljöttek a táborba a szentesi hagyományőrzők, és íjászbemutatót tartottak. – Az ő munkájukat úgy tudom viszonozni, hogy én is elmegyek hozzájuk hagyományőrző munkát végezni, kenyeret sütök majd náluk.
Itt nem mozog pénz, csak jó szándék és tenni akarás vezérli az embereket.
Róberttől megtudtuk, hogy a „szittya” szó régiesen szkítát jelent, és mindenféle olyan dologgal foglalkoznak, amit az íjfeszítők használtak az elmúlt kétezer évben a Kárpátokon belül: gyöngyfűzés, íjászkodás, nemezelés, és sok más technika, amellyel a mindennapi életben már nemigen találkoznak a gyerekek.
A nomádszerű táborban az időjárás persze nem kímélte a gyerekeket, hiszen ki voltak téve napnak-szélnek-viharnak egyaránt. Robi azonban mindenkit megnyugtatott: mindez sokkal jobban átvészelhető itt a pusztai ligetben, mint a négy fal között a betonrengetegben.
A gyerekek a táborban egyébként megtanulták a jurta felépítését, alkotóelemeit, és ennek kapcsán azt is, milyen régi szavaink, kifejezéseink vannak. – Például „isten fája” van a jurtában, nem is egy, kettő is – ez tartja a tündököt, amin a jó isten betündököl – avatott be minket Róbert.
Misztikusabbá tesszük számukra a dolgokat, egy másfajta személetet közvetítünk, hogyan gondolkodtak a régiek: azt, hogy ez nem elvetendő, hanem inkább becsülendő a mai világunkban.
Az egyszerű, de nagyszerű ebédeket is a táborban készítették, és a gyerekek közül is besegített, akinek volt kedve. Készült itt palacsinta, pincepörkölt, „szittya-burger„, de rotyogott az üstben milánói makaróni és gulyásleves is.
A jurtában pedig nem volt melegük a gyerekeknek – egyrészt fák alá állították fel, de ha ez nem lett volna elég, a korabeli „légkondit” is be lehetett kapcsolni: ez annyit jelent, hogy például a tető kinyitásával, a ponyva alsó szélének felhajtásával a légáramlást lehet irányítani. – Úgy hat, mint egy ventilátor – fogalmaz Róbert.
De technikai eszközök nélkül is jól megvoltak a gyerekek, hiszen telefonjukat minden nap csak öt percre kapták meg, hogy tudják a kapcsolatot tartani szüleikkel. – Ezzel sikerült is elérni, hogy egy szülő sem jött ki a táborba, és ezt köszönöm is nekik. Így nem bomlott meg a tábor hangulata, hiszen teljesen másképp viselkedik egy gyerek a szüleivel, mint a társai között – magyarázta a tábor főszervezője.
Szerettem volna adni valamit ezeknek a gyerekeknek, amit a sajátjaimnak is megadtam, és ezzel hozzátenni valamit ahhoz a munkához, hogy testileg-lelkileg egészséges embereket neveljünk
– összegezte motivációját Sipos Róbert.
Hozzászólások lezárva.