A Hód-Mező-Vásárhely című közérdekű társadalmi lap 1893. április 13-i számában arról értekeztek, miért elodázhatatlan, hogy kibővítsék a főtéren álló Sas vendéglőt.
„Lapunk ez évi 25-ik számában foglalkoztunk az építendő tiszai lóvasút ügyével, mint oly kérdéssel, amelynek helyes megoldásától városunk legfontosabb érdekeinek egész csoportja függ. És ehhez hasonlónak jeleztük a „Sas“ vendéglő kiépítésének kérdését is.
Ezúttal ehhez a kérdéshez óhajtunk hozzászólni.
Azon a közgyűlésen, amely a kiépítésre vonatkozó javaslat készítésére bizottságot küldött ki, már egyes képviselők határozott ellenszenvet mutattak az építés iránt mondván, hogy az csak „luxus.“ És ha minden oly beruházást luxusnak nevezünk, amely jövedelmet nem hoz, akkor az illető képviselőnek igaza volt.
Csakhogy a jövedelemmel nem járó beruházás nem mindig luxus, hanem néha – különösen egy törvényhatóság életében – a józan ész, tisztesség és becsület parancsolta kötelesség.
És a „Sas“ vendéglő kiépítésénél ez az eset áll.
Egy 60 ezer lakosú, önálló törvényhatósági joggal felruházott város nem létezhetik tovább oly nyomorúságos helyzetben, mint amilyent azon körülmény teremt számunkra, hogy első épületünk a „Sas“, arra vagyunk utalva mulatságainkkal, színházunkkal, díszebédjeinkkel, gyűléseinkkel, pártértekezleteinkkel, noha az mindezekre nem alkalmas. — Erről bárkinek számtalanszor lehetett alkalma meggyőződni.
A „Sas“ vendéglőben tartott minden bál valóságos merénylet az egészség ellen. Az óriási por és hőség elkerülhetetlen s közvetlen a bálteremből csak egy fűtetlen léghuzamos, egyik végén nyitott folyosóra lehet lépni, ha éppen 25 fok hideg van is, mint az idei farsangkor volt, s úgyszólván az udvaron kell keresztül szaladni az ebédlőbe.
Hogy mint színházban milyen viszonyok vannak a „Sas“-ban, azt legközelebb volt alkalmunk tapasztalni.
A színész 3—4 óra hosszáig formálisan a színpadra van berekesztve, mert csak a közönségen keresztül juthat ki onnan, ami a színészre nézve előadás alatt lehetetlen. A színpad egy méterrel magasabb lévén a nézőtérnél ott egy pár fokkal melegebb is van. És annak a berekesztett színésznek abban a hőségben még játszani is kell (ami erős munka), sőt néha táncolni is, mégpedig nem ritkán felsőkabátban, szűrben, subában vagy a képzelhető legkényelmetlenebb jelmezekben párnával a hasán.
Erre ugyan még azt lehetne mondani, hogy az a színész dolga, attól nem a mi fejünk fájdul meg, — noha hozzánk semmi esetre sem méltó egy színész-sanyargató színpad, mert mi szeretjük, sőt igényeljük is a jó színészt, — de nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a nézőtéren a viszonyok valami sokkal kedvezőbbek.
Amint egy kissé látogatottabb a színház, a nők mindjárt épen ügybe vannak rekesztve, mint a színészek, ha csak egy kis ökölharcra nem vállalkoznak a hering módjára összepréselt álló férfi közönséggel. A hőség a nézőtéren is kiállhatatlan, az ülőhelyek minden bírálaton aluliak. De azért nem panaszkodik senki, sőt örül, hogy egyáltalában bejutott, s nem kellett a be nem férhetés miatt például Újvárosra visszasétálnia. A legközelebb múlt két húsvéti ünnepnapon százakra ment azoknak száma, akik kénytelenek voltak a színháztól visszatérni, mert helyet nem kaptak. És ezek között bizonyosan nem egy volt, aki akkor lett volna először színházban, legközelebb azonban majd csak a komédiába fog elmenni, ahová nem hiába megy.
Hogy ilyen viszonyok méltók-e egy 60 ezer lakosú magyar városhoz, amely város polgárainak legtöbbje módos és tehetős, könnyű megítélni.
És hogy az ilyen viszonyok megszüntetésére tett – mondjuk nem jövedelmező befektetés — nem luxus, az is kétségtelen.
A „Sas“ vendéglőt tehát ki kell építeni, illetve építeni kell egy termet a szükséges mellékhelyiségekkel, amely a mi szerény viszonyainknak megfelelő, de mulatságok, színielőadások s bármely általánosabb nem hivatalos összejövetelek tartására minden tekintetben alkalmas legyen.
Ezt társadalmi és közművelődési érdekeink egyaránt követelik, mint a legnagyobb magyar városok egyikének pedig: saját önérzetünk és méltóságunk parancsolja.„
Hozzászólások lezárva.