Legendává nemesült a Vásárhely alatt húzódó alagútrendszer története

Makacsul tartja magát a helyi legenda, hogy Vásárhely alá egykoron egy összefüggő alagútrendszert építettek eleink. Szenzációhajhász újságírók és komoly helytörténészek eredtek a nyomába, de úgy tűnik, olyan az alagút, mint a Loch Ness-i szörny. Mindenki tud róla, hogy ott van valahol, de senki sem látta még biztosan.

A vásárhelyi alagútrendszerről a nagyközönség először Fejérváry József: Vásárhely története családok tükrében című, 1927-ben megjelent könyvében találkozhatott. Fejérváry úgy írt várostörténetet, hogy a nevesebb családok története szerepel a könyvben, s közülük többek is – amolyan morzsaként – a város alatti alagutat is megemlítik. Tanúskodva arról, hogy annak léte már száz éve is a legendaként élt: „Az uraságház 1790 táján épült ki a mai formájára. Urasági épületek addig is voltak s folyton emelkedtek: a Serház, melyben főzték a finom sört s mérték ki a kertben, melynek Práter kert volt a neve. … Itt volt a vége annak az alagútnak, mely az uraságházból indult ki és a menekülésre készíttetett a vásártéri présházon és ‘ cédulaházon át.” – írja az egyik helyen, majd a másikon egy másik helyszínt jelöl meg: ..A Szentesi úti halomban ott van ma is az a kettős alagút, melyet Szilágyi csendbiztos fedezett föl 1870-ben…„, illetve egy harmadik helyen azt: ” Molnár Imre már ennél a háznál, a Petőfi-utca 10. szám alatt született, mely régen urasági ház volt s melyet 1886-ban építettek föl mai módosságába. Még a kert belső részén ott „van nyoma a régi alagútnak, mell’ az uraságházat, illetve a Práter-kert tópartjával” kötötte össze. Ugyanis ez a porta is az uraságé volt régen….„

Azaz Fejérváry visszaemlékezői szerint a városi alagútrendszer azokat az urasági épületeket kötötte össze, melyek a város földesurának számító Károlyi család emeltetett, s az alagút vége valahol az akkor még valódi tavat jelentő Hódtó Bocskai utcai szélénél nyílt a szabadba.

A vásárhelyi alagútrendszer legendáját az 1938-as kiadású Csongrád vármegye című könyvben olvasható részlet is megőrizte. Eszerint az alagút a Serháztértől a nagy vízig, vagyis a Hód-tóig vezethetett, s valahol a Bocskai utcánál volt a kijárata. (A vármegyetörténet ezen része írója ezek szerint olvasta Fejérváry könyvét.) Hogy mindez valóság vagy csak legenda, hogy szekérrel is végig lehetett menni egy-egy szakaszán? Ezt többen is kutatták.

Az idősebbek fantáziáját gyerekkori emlékeik is fűtik: olyan pinceablakokon másztak be, melyen át az alagutak akkor már befalazott egyes szakaszaiba jutottak, akár a Károly-ház, akár az egykori Andrássy úti zárda épülete alatt. De gyerekkorukban a szomszéd kisfia, az unokatestvér, az iskola- vagy osztálytárs is beszámolt a nyári kalandról: bejutott egy-egy régi ház, épület pincéjébe, annak ajtaján, de leginkább az utcára nyíló ablakán át, s ámulatára az alagútba jutott, melyen azonban nem tudott, vagy nem mert végigmenni.

A Népszava című napilap 1964. április 25-i számában a következőt olvashatta a korabeli nagyközönség: „Régi alagútrendszer nyomaira bukkantak Hódmezővásárhelyen az építkezések, csatornázások alkalmával. A régészek megállapítása szerint a város különböző pontjain feltárt föld alatti folyosókat 400-500 évvel ezelőtt, a török megszállás idején építették.„

A hiedelmeket egy-egy építkezés közben talált boltozatos kőfal előkerülése is felerősítette. Ennek nyomán a város támogatásával Herczegh Mihály helytörténész akkori levéltárigazgató vezetésével külön alagútkutató ad-hoc bizottság is vizsgálódott az ügyben, még az 1990-es évek elején. Az alagutat ők sem találták meg. A témát építészek is vizsgálták. Utóbbiak számításai alapján egy feltételezett alagútrendszert képtelenség lett volna titokban megépíteni, de számos vízelvezető csatorna, termény-, élelmiszer-tároló pince, kút kerül elő a városi beruházások során. Ezekből sokat építettek, egyikük-másikuk között még összeköttetés is lehetett, de összefüggő alagútrendszer semmiképp se volt. Az állítólagos alagút kutatásába régészt is bevontak, de semmi bizonyítékot nem találtak a létezésére.

Ahogy a nagyobb építkezések közben, így például az Andrássy út és Batthyány utcák kereszteződésében álló társasház építésekor is előkerült téglaboltozatról is kiderült, hogy az a mai épület helyén egykoron állt Gazdasági Egyesület székház pincéjének maradványa volt.

És a város szennyvízcsatornázása közben sem bukkantak az alagút nyomára, pedig akkor valóságos futóárkok szabdalták fel szinte az egész várost.

A tram-train pályája építése közben is találtak egy boltozatos építményt a föld alatt a Kistópart utcai csomópontnál. Erről Harmat Péter nyugdíjas tervezőmérnök írta meg, hogy nem alagút és nem is pince, hanem egy belvízcsatorna főgyűjtőjének fedett szakasza a vasútállomás mellett, amely nyitottan folytatódik a Hódtó irányába, a Hódtó-Kis-Tiszai belvízcsatornáig

Ám az alagút legendája ma is mozgatja a vásárhelyiek fantáziáját, nemrégiben már a polgármesteri fogadóórát felkereső egyik férfi is az alagútrendszer feltáráshoz kérte a város segítségét.

Máshol is él az alagút legendája

Székkutason úgy vélik, hogy település legrégebbi épülete, az egykori Veres csárda, majd Csiky-ház végében egy pincéből indul alagút és halad a vasút felé. A legenda szerint Rózsa Sándor ezen át menekült, ha forró lett a talaj a lába alatt. Lova a kijárathoz volt kötve.

Szentesen a Csongrádi úton álló Delelő vendéglőből a betyárok is alagúton át menekültek a perzekútorok elől.

De alagútról szól a fáma Szegeden és Szegváron is, igaz a hagyomány szerint ezeken is Rózsa Sándor menekült üldözői elől.