Kukutyin természeti-, és életképei, Tandari Anita lencséjén keresztül a Bessenyeiben

Kukutyin címmel látható Tandari Anita 42 képből álló fotókiállítása szeptember 24. és október 8. között a Bessenyei Ferenc Művelődési Központban, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Anita 2016 óta fotózik, elsősorban ember-, és portréfotókat készít, és tagja a hódmezővásárhelyi Lucien Hervé Kamera Klubnak. Elmondása szerint kukutyini útjai során is inkább az embereket szerette volna megismerni és lefotózni, de emellett megérintette őt a táj szépsége is. Meglátása szerint nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy érdekes tájakat láthassunk. Tervei között szerepel az, hogy a megyében más környéket is bejár, mert véleménye szerint az Alföld igazán izgalmas hely. Hódmezővásárhely mellett Batida is érdekelte őt mindig is.

Hódpress: Miért kezdted el ezeket a képeket készíteni?

T.A: Nagyon sokat szoktam barátokkal kerékpározni. Amikor beütött a covid, akkor tulajdonképpen ez volt az egyetlen kimozdulási lehetőség. A zabhegyezős mondás okán sokan hallottak róla, de azt talán kevesebben tudták, hogy Kukutyin egy létező terület, Klárafalva, Ferencszállás, Kübekháza és Deszk négyszögében. Mi a deszki temető után kanyarodtunk le a Klárafalvát Kübekházával összekötő útra, és ott fogott meg az egész táj hangulata.

Annak idején a Gerliczy családnak voltak itt a birtokai, ha jól tudom a mai tüdőszanatórium volt Deszken a központi kastélyuk. Összességében az emberek mellett megfogott maga a természetes környezet is, például a Maros szabályozása után visszamaradt egykori meder képe is.

H: Éppen ehhez a szabályozás előtti időhöz kapcsolódik az általad is említett ismert mondás, a megyek Kukutyinba zabot hegyezni.

T.A: Gyakorlatilag a hiábavaló munka jelképe lett ezáltal Kukutyin, pedig valóban, amikor a régi Maros kiöntött a medréből, akkor az emberek mentették a termést, tehát igen hasznos munkát végeztek.

H: Magad is említetted hogy nagyon kíváncsi voltál az emberekre is. Úgy is szoktad magad definiálni, hogy portréfotós vagy. Ebből a szempontból mire és kikre voltál leginkább kíváncsi?

T.A: Valóban, nagyon érdekelnek az emberek. Éppen ezért bementünk a településekre, a központi utcákra, beültünk a kocsmákba. Volt a kocsmák között például olyan, ami egy tetőtérbe volt építve, mondanom sem kell, nagyon egyedi volt. Sikerült megismerkednünk Klárafalván egy kályharakó mesterrel, róla is készült egy képsorozat.
Ferencszálláson megismerkedtem az út mellett lévő hagymaárusokkal. Megtudtam hogy nekik is egyre nehezebb a munka, nem könnyű lépést tartani a nagy szupermarketekkel. Összességében nagyon kedves emberek élnek ezen a vidéken is.

H: Van olyan település ezek között, amelyik kifejezetten büszke ezekre a kukutyini hagyományaira?

T.A: Ferencszállás. Ott található is egy ilyen tábla, hogy üdvözöljük Kukutyinban, és van egy ilyen csónakos alkotás is, amely ugye a termés mentéséről emlékezik meg. Külön öröm volt számomra, hogy polgármesterük eljött és beszédet mondott a kiállításom szegedi megnyitóján.

H: Témájában miből láthat többet az, aki megtekinti a kiállítást? Táj-, vagy portréfotókból?

T.A: Én egyébként ezt a munkát egy fajta fotóesszének tekintem, tehát mindkettőből. Azt lehet látni, hogy engem megfogtak az emberek és a táj egyaránt. Sokan azt hiszik hogy az Alföld csak síkság, hogy esetleg egyhangú, unalmas. Ez egyáltalán nem igaz. Például nagyon gazdag az élővilág, ami az én képeimről is visszaköszön. Legtöbbször őzekkel, nyulakkal és ragadozó madarakkal találkoztunk.

H: Mennyi idő alatt készültek el ezek a fotók?

T.A: Körülbelül egy év alatt. Ez azt jelenti, hogy valóban többször jártunk Kukutyinban, télen kocsival. Sajnos igazi havas fotókat nem tudtunk készíteni, hiszen tavaly alig havazott, belvizes képet viszont annál inkább. Ehhez a tájhoz ez a jelenség is hozzátartozik.

Noha most a táj nem Hódmezővásárhelyhez kapcsolódik, a kiállításnak mégis sok köze van a városhoz. A projekt, a kiállítás megszervezésében ugyanis nagy segítségemre volt Hajdú Ervin Ottó. A későbbiekben szeretnék hasonló megyei tájakat bejárni. Hódmezővásárhely közelében Batida és Nagymaros vidéke az, amit, persze ki tudja mit hoz a jövő, de szívesen lencsevégre kapnék.

Fotók: Tandari Anita