Emberemlékezet óta nem történt ilyen, a téglagyári tavak vize nagy része egyszerűen elpárolgott.
Ha némi víz maradt is a téglagyári tavakban, azért így mostanában nem lehetett látni.
Elkeserítő látványban lehet része annak, aki mostanában kirándul a téglagyári tanösvényre. Azt tapasztalja ugyanis, hogy a legnagyobb kubikban rendszeresen hullámzó tóban alig-alig maradt víz.
Az aszály miatt az annyira kiszáradt, hogy egész szépen be lehetne menni a meder közepébe száraz lábbal, ha az nem lenne így is életveszélyes. Ugyanis nem lehet tudni, hogy milyen vastag a szikes fehér felszín, s hogy milyen vastag alatta az üledékből keletkezett mocsár.
Ráadásul intenzív rothadás szag is áramlik a kubik felől, melyben pedig bő egy évtizeddel ezelőtt még halak is éltek – legalábbis a már elbontott Téglagyár utcai lakásokban élők szerint.
Persze nem lehet csodálkozni a kubiktó állapotán. Abban a vizet ugyanis a talajvíz és a csapadékvíz keveréke alkotja. Azaz alkotná.
Korábban ritkább és rövidebb volt a tartós hőség
Szeremlei Sámuel 1901-ben megjelent várostörténeti munkája első kötetében – korábbi feljegyzések alapján – azt írta, hogy „Most élő öregjeink ugyanazt vallják, hogy ezelőtt ezelőtt a tél zordonabb, a nyár enyhébb s esőben gazdagabb volt. …a rendelkezésemre álló feljegyzésekből azonban az tűnik ki, hogy időjárás tekintetében a régebbi és az újabb évtizedek közt sokkal kevesebb a különbség, mint az emberek közönségesen állítják. … A legforróbb napok 1890. július 21-31-én jártak, mikor a hévmérő 35-39 fokra emelkedett árnyékban, s a forróság eltartott október 15-ig. Azelőtt hasonló forróságot csak 1736-, 1821-, 1841- és 1865-ből jegyeztek fel.„
Hozzászólások lezárva.