Hétvégén megnyitotta, ha nem is kapuit, de produkcióit a Szabó Magda Kamaraszínház. Az első előadás a Trubadúr volt, és melynek beszámolója alatt Facebook oldalunkon sajnos verbálisan egymásnak estek a felek. Egy műsorról a művészeti vélemények igenis fontosak, de épp ez az a terület, ahol bár lehetnek véleménykülönbségek, de nem érdemes egymás torkának ugrani.
A következő írásban kicsit sok lesz az egyes szám első személy, de valóban itt minden csupán vélemény. A kultúráról pedig vitatkozni kell, kulturáltan.
2006-ban ismerkedtem meg Sándor János rendezővel, aki többek között a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja. Politikailag nem értettem vele egyet, de lebilincselt az a színháztörténeti és gyakorlati tudás, aminek ő a birtokában volt. Nem sokkal később, tudatosan, a kezembe vettem a Az elfeledett színigazgató című könyvét, amit Makó Lajosról írt, aki három alkalommal, összesen 10 évig vezette a szegedi színházat a századforduló és a boldog békeidők éveiben. A kezembe vettem és csak az álom, valamint a másnapi munka tudta a kivenni onnan a könyvet, annyira érdekes és jó stílusú volt.
Az egyik nagy tanulsága az volt a történeti műnek, hogy már több mint 100 évvel ezelőtt is bizony nézni kellett a legszélesebb igényeket. Egy igazgató nem alakíthatta ki öncélúan a repertoárt, és már akkor is (közvetlenül a nagy árvíz utáni újjáépítést követően vagyunk) az emberek legjobban a zenés darabokat, előadásokat szerették. Játszhattak Hamletet, de sokkal több emberhez eljutott (tetszik vagy sem) az operett vagy más zenés darab.
A Trubadúr is egy zenés darab, Gergely Róbert születésnapi rendezvényként kezdte előadni, és már itt megdől az a ,,karcos vélemény”, miszerint ezt ,,igénytelen előadás, vidékieknek”, mert a Trubadúr bevallottan legnagyobb volumenű előadása Zuglóban volt, ami még akkor is igaz, ha akkor saját szerzeményeit adta elő, nem Szécsi Pál dalait. Bár úgy hiszem, Gergely Róberttől az utóbbi sem hangozhatott rosszabbul.
Örök ellentét a vidék és Budapest, a színházi világban is. Annak ellenére, hogy bizton állíthatom, a fővárosban is élnek emberek, akik az operettre, Gergely Róbertre esküsznek, és vannak, akik az Átriumra, Pintér Béláékra, megint mások a Nemzeti Színházra vagy éppen Alföldi Róbertre, a népi írókra vagy épp az urbánus témákra. Az egy külön cikk témája lehetne, miért kell a színházi szakmának végletesen megosztottnak lennie, és egyesek fejében és szívében miért nem férnek ezek meg egymás mellett.
Mert lehet válogatni a fővárosi színházak kínálatából, ám azt nem árt észben tartani, hogy nagyon előrelátónak kell lenni, időpont és pénztárca szempontjából egyaránt. Mert a legnépszerűbb előadásokra nehéz is és nem is olcsó jegyeket szerezni. És valahogy ezért érdemes azt támogatni, hogy a színház eljusson a Budapest táblán túlra, és ez támogatandó, politikai oldaltól függetlenül. Arról már nem is beszélve (bár ez nem a vásárhelyi nyitóelőadáshoz kapcsolódik), hogy olykor amatőröket is érdemes nézni, és a városban ennek is van, ráadásul nagyon szép hagyománya. Az, hogy a Szabó Magda Kamaraszínház merre és milyen színvonalon fog működni, a jövő a megmondhatója, én a magam részéről üdvözlök minden új színházi kezdeményezést.
Jómagam, lehet, sok más szegedivel vagy épp hódmezővásárhelyi emberrel egyetemben sok színdarabot megnézek, és sokat olvasok is. És van, ami tetszik, van, ami nem, sőt, akad olyan stílus, műfaj, amit a magam részéről én is inkább nem szeretek. Viszont évek-évtizedek alatt azt is megtanultam, hogy a tévében vannak olyan dolgok, amiknek a kulturális értékük nulla, amik inkább lehúzzák az embert, különösen a mai trash világában, amiknek nincs hozzáadott értéke, a színház világában viszont még sosem láttam trasht. Maximum nagyon rosszat, de minden mögött van valamilyen elképzelés, teljesítmény, és ezt akkor is tudom értékelni, ha nekem, teszem azt, egy kicsit sem tetszik (nyilván kivételnek tartom ez alól az egyértelmű becsapást, lenyúlást).
Éppen ezért én, a magam részéről, nagyon jó és hasznos dolognak tartom a szépről, az esztétikusról és az ízlésről való vitát. De az egyik legfeleslegesebbnek azt, ha ilyenek miatt egymást sértegetjük. Arra ott van a politika. Bár az sem természetes.
Hozzászólások lezárva.