Hézső Ferenc: Az emberi sorsok alakulásának, a környezet változásának próbáltam a krónikása lenni

A 87 éves hódmezővásárhelyi festőművész-grafikusnak március 15-én adományozott díszpolgári címet a város. Családjában első generációs művészként Hézső Ferenc hosszú és rendkívül termékeny életművet tudhat maga mögött, nem csak alkotott, tanári munkája révén sok fiatalhoz hozta közel a művészeteket. Az alkotót most elnyert kitüntetése kapcsán kérdeztük pályájáról, művészi hitvallásáról, családjáról. A városában közismert festő végül az aktuális társadalmi folyamatokkal kapcsolatos véleményét is megosztotta velünk.

A festőművésszel Bajcsy-Zsilinszky utcai otthonában találkoztunk, amelynek falain számtalan saját grafikája és festménye látható.

Számított arra, hogy Ön kapja a Hódmezővásárhely díszpolgára kitüntetést? 

2020-ban már megkaptam a „Pro Urbe”-díjat, akkor letudtam, hogy befejezték az irántam való érdeklődést a város részéről. Aztán amikor meghallottam ezt az újabbat, hirtelen nehezen tudtam levegőt kapni. Természetesen örültem. Azért is, mert Erdős Péterrel, akit most temettünk tavaly, 70 évig barátok voltunk, és ő is megkapta ezt a címet. Szóval természetesen módon örültem neki, hogy én is megkaptam. Annál is inkább, mert valahol a díszpolgári címmel az embernek a neve a város életében belekerül egy olyan szintre, amit nem lehet kitörölni semmiképpen az idők folyamán. De azért ez egy bizonyos értelemben az utódokra is hatással van, őket is kötelezi.

Úgy tudom, hogy az Ön családjában a felmenők között nem művészek voltak, hanem inkább kétkezi munkások. Honnan jött mégis a művészi hajlam?

1723-tól, amióta magyar nyelvű anyakönyvek vannak az egyháznál, azóta léteznek Hézsők itt Vásárhelyen. Az elődeim gazdálkodók és iparosok voltak. Az anyai nagyapám szobafestő volt, az apai nagyapám pedig géplakatos. Ő volt az első buszsofőr is Vásárhelyen az 1920-as években. Ha úgy vesszük, innentől van egy közvetlen szál, ami a vizuális terület felé vonzott.

Az igazi élményem azzal kezdődik, hogy tabáni gyerekként mi is éltük a gazdálkodók életét, mint abban az időben, a háború után mások is. Kopaszok voltunk, mezítláb bejártuk az egész várost. Mindenütt néztük, hol érik a barack vagy a körte, minden érdekelt minket. Egyszer – 7-8 éves lehettem – ahogy ott csavarogtunk a városban, a nagy mozi melletti cukrászda kirakatában volt egy csodálatosan szép, díszes torta. A háború után mi a cukrot csak hallomásból ismertük, és ezen a tortán csodálatos színes díszek, meg girlandok voltak. Ez engem annyira megejtett, hogy odanyomtam az arcomat, bámultam ezt a tortát, és azt mondtam, hogy én cukrászmester leszek, mert aki ilyet tud csinálni, annak biztos, hogy érdekes, szép szakmája lehet.

Elkezdtem címtáblákat gyártani, hogy „Hézső Ferenc cukrászmester”, azon volt ilyen díszes torta, galambok, egyebek, és ezt a címtáblát betettem az iskolai füzetembe. Egyszer szünetben, amikor ki kellett mennem az osztályból, ez valahogy kiesett a füzetemből, és amikor megkezdődött az óra, a kedvenc tanárom – aki egyébként Antal Imrének az édesapja volt – megszólalt, hogy „Hézső Feri, gyere ki!” Hirtelen ideges lettem, gondoltam, milyen disznóságot csinálhattam, hogy most oda ki kell állni az osztály elé. És ahogy kiálltam, azt kérdezte: „Édes komám, ezt te csináltad”? Megláttam a kezében az én kis cégtáblámat. Se nyelni, se köpni nem tudtam. Nagy nehezen kinyögtem: „Igen tanító úr, én csináltam.”

Itt volt egy kinyilatkoztatás az osztály előtt, hogy „Ferkó fiam, te nem cukrász leszel, hanem piktor” – vagyis festőművész. Igazi jó tanárember volt, kézen fogott, és elvitt Füstös Zoli bácsihoz – aki festőművész volt és vállalt tanítványokat, akiket rajzolni tanított – megtudni, hogy tehetséges vagyok-e. Zoli bácsi azt mondta, hogy tehetséges a gyerek, jó volna ide járnia. Csak hát mi is négyen voltunk testvérek, apám kétkezi munkás volt. És az, hogy valami pénzt is tudjanak a gyerek ilyenfajta képzésére fordítani, szóba sem jöhetett. Úgyhogy ez aztán egy vágyálom maradt.

Kitől tanult először rajzolni, festeni?

Az iskola mellett, ahova jártam, volt egy patika a sarkon, egyszer ki volt írva ott egy kis cédulára, hogy „Szocialista, realista festészetre tanítok”. Dani Imrének hívták az illetőt, aki ezt a szöveget kitette. (Az ő fia halt meg tavaly.) Hozzá kezdtem el járni rajzolni, ő volt az első mesterem, elkezdtem ilyen módon a szakmai ismereteket megszerezni. Ha jól emlékszem, 10 forintért egy hónapra, annyit apámék föl tudtak vállalni.

Az általános iskola után gimnáziumba mentem, és ott igyekeztem ezt az érdeklődésemet tovább folytatni. Itt ismerkedtem meg Erdős Péterrel, akivel osztálytársak voltunk. Ő hozta az ötletet, hogy a múzeumban sok mindent meg lehet tanulni, jelentkezzünk oda. Jelentkeztünk is Galyasi Miklóshoz a múzeumba, ő pedig beosztott bennünket mindjárt a néprajzi raktárba, hogy leltározzunk, tegyük rendbe ott a dolgokat. Ez nagyon jó volt, mert gyakorlatilag belecsöppentünk Vásárhely szellemi életének a közepébe. Ott folyt a szellemi élet a múzeum emberei között, Miklós bácsi körül, belekerültünk Vásárhely életének a mozgalmas részébe.

Egyszer aztán jött a hír, hogy a művelődési házban is indult egy szakkör, amit Füstös Zoli bácsi vezetett, oda mindjárt beiratkoztunk Péterrel, sőt, egy másikra is, amit pedig Csiklós Miklós vezetett a Zrínyi utcán. Hát, Zoli bácsi nem vette jó néven, hogy oda is járunk, de úgy voltunk vele, hogy ami ismeretet a szakmánkban meg tudunk szerezni, azt igyekszünk minél teljesebb odafigyeléssel, szeretettel elfogadni és megismerni. Ilyen módon ezeknél a nagyszerű művészeknél ismertük meg a szakma alapjait. 

Honnan jönnek azok a népi, a vidéki életet ábrázoló motívumai, amit a képein látunk? A Képzőművészeti Főiskolán érték ilyen hatások?

A főiskola növendékeivel, végzőseivel már korábban kapcsolatba kerültünk, mert Szabó Iván minden nyáron lehozta őket Vásárhelyre. Ők mindig a múzeumban jöttek össze, és ily módon nekünk már gyerekkorunktól kezdve folyamatos kapcsolatunk volt velük. Nagyon sok mindent hallottunk, megkaptunk tőlük, szélesebb lett a látókörünk. Mikor jött a lehetőség, hogy érettségizzek, és továbbtanuljak, természetesen én is jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára.

Szerencsés volt, hogy nem vettek föl első nekifutásra a főiskolára, mert pont ‘56-ban kezdtem volna, tehát ilyen módon megúsztam az akkori budapesti történéseket. Így aztán hazakerültem Vásárhelyre, vissza Zoli bácsi körébe. Nyilván fájó szívvel, de örömmel, hogy nem kerültem bele az ismert eseményekbe.

Almási Gyula Béla, akit közben megismertem – az egyik jelentős vásárhelyi festőművész -, a város főkönyvelője volt, és bevitt a tanácsra, az adóhivatalba becsüsnek az adóvégrehajtó mellé. Így fél évig, míg újra nem fölvételiztem a főiskolára, Vásárhely határát jártam.

Volt alkalmam megismerkedni Vásárhely külterületével, az akkori rendszer padláslesöprő világával, az emberek életével. Nagyon sokszor fogadtak bennünket kutyákkal, vasvillával, egyebekkel, mint végrehajtókat. Nemigen volt mit végrehajtani, mert az ötvenes években, ami volt jelentősebb gazdálkodóknál, azt jószerivel rekvirálták, elvitték. A képzőművészeti munkásságom lényegében erre épült a későbbiekben, egész életemben.

Ha jól tudom, a művészeti élet mellett a politikába is bekapcsolódott még fiatalon. Ez honnan jött?

Budapestre felvettek egy évvel később. Kollégista lettem, na az kemény világ volt ‘56 után. A főiskolán hat növendéket agyonlőttek a pincében az orosz katonák, valaki besúgta őket. Egy nagyon erős hangulat volt az akkor induló Kádár-rendszerrel szemben. Ez meghatározta a hallgatók egymás közti viszonyát is. Voltak közülünk, akik végigcsinálták az egész forradalmat, és voltak, akik vidékről jöttek, nekik más volt nyilván a felfogásuk. És ekkor indult el a KISZ is a főiskolán, amibe én is bekapcsolódtam.

Nálunk ugyanis a családom belül mindig volt egy politikai vonal, nagyanyám részéről. Posztós Sándor volt Vásárhelyen az akkori szociáldemokrata párt vezető embere. Nagyanyám is mindig a szociáldemokrata párt tagja volt, úgyhogy kisgyerekkoromban engem magával vitt a pártszékházba, amely ott volt, ahol most a múzeum van. Kéthly Annát ott hallgattam, 7-8 éves koromban. A háború után jöttek a különböző pártok vezetői Vásárhelyre, nagyanyám pedig, akinek én voltam a kedvenc unokája, ilyen helyekre is elvitt.

Apámék viszont beléptek a kommunista pártba 1947-ben, és volt is a lakosságon belül egy ellentét a szocdemek és a kommunisták között, ami aztán kiegyenlítődött, miután a kommunista párt magába foglalta a volt szocdempárt egy részét. A főiskolán én is beléptem ebbe az akkor alakuló szervezetbe, amely ott is megosztotta a társaságot.

Ön korán elszakadt az úgynevezett alföldi festészeti irányzattól, a képeinek egy része nagyon formabontó, modernebb irányzatok hatásait mutatja. Miért és hogyan jött ez?

Budapesten nagyon érdekes világ volt, én is sokfelé érdeklődtem, sokat jártam hangversenyekre, múzeumokba, és nagyon sokat jártam a könyvtárba is. Bejöttek az új képzőművészeti kiadványok, amelyek a nyugati képzőművészetet mutatták be.

Én itt találkoztam először ezekkel a korszakokkal, és számomra akkora újdonságot jelentett, hogy amikor csak tehettem, és nem kellett órára mennem, akkor bementem a könyvtárba. Sőt, egy idős könyvtárosnak köszönhetően a még be sem leltározott könyveket én már nézegethettem. Ilyen módon kaptam olyan plusz ismeretet, amit máshol eddig nem tudtam megszerezni. Ez olyan újdonság volt a vidéki gyerek számára, hogy teljes mértékben kinyílt számomra az európai világ – a művészetek területén.

A főiskolai tanulmányok milyen hatással voltak Önre?

Az első mesterem Pap Gyula volt, aki szintén érdekes, mert ő a weimari Bauhausnak volt a munkatársa, és egy egészen új szellemiséget adott át számunkra, olyat, amit ötvenhat előtt a főiskolán sem kaphatott meg senki. Pap Gyulánál három évig voltam, utána lehetett szakot váltani. Domanovszky Endre volt akkor a főiskola igazgatója, a munkásságát ismerve úgy láttam, továbblépés szempontjából legjobb volna hozzá kerülnöm. Bár nem az én döntésem volt, végül mégis hozzá kerültem. Nagy ismerettel rendelkező mester volt. Valami azonban nem stimmelt, mert én vásárhelyi voltam az ő szemében, ő pedig még az elejében adott be műveket az őszi tárlatra, amelyeket nem válogattak be.

Hatodévre, vagyis mesterszakra azután már nem is engedett, de arra volt példa, hogy egy társam annak köszönhetően mehetett hatodévre, hogy az apja Kossuth-díjas volt. Az enyém ellenben csak gyári munkás, így nem volt esélyem protekcióra.

Aztán, mivel párhuzamosan a tanár szakot is elvégeztem, elmentem tanítani. Hazajöttem Vásárhelyre, nekiálltam az életemet alakítani, formálni.

Úgy tudom, a Bethlenben is tanított. 

Igen, de Újvárosban kezdtem, rajztanárként dolgoztam pár évig, utána pedig tíz évig a Bethlenben tanítottam rajzot, művészettörténetet, és ábrázoló geometriát is. A gyerekeket szerettem, mert nemcsak adtam, hanem kaptam is tőlük mindig új impulzusokat. És mindig fel kellett készülnöm a következő feladatra. Ezek egy tanár számára mindig csodálatos dolgok: nem hagyni, hogy belefásuljon, beleöregedjen a szaktárgyának az ismeretanyagába. Közben jöttek a kiállításaim, díjaim, egyebek. Megkaptam a SZOT-díjat, a Munkácsy-díjat már aránylag fiatalon, a gimnáziumban tanítva. Közben hívtak Szegedre a főiskolára is tanítani, de én Grezsa Ferenc környezetében, a kollégáim között jól éreztem magam, a legmodernebb módszereket alkalmazhattam a tanításban.

Aztán jött egy döntés, amellyel csökkentették a diákok rajz és művészettörténet óraszámát az addigi heti kettőről heti egyre. Akkor azt mondtam, hogy ez nem ér semmit, ezt nem vagyok hajlandó csinálni. Megint megkerestek Szegedről, ahogy a Munkácsy-díjat megkaptam, hogy mindenképpen szeretnék, ha odakerülnék a rajz tanszékre. Ekkor hárman is átkerültünk oktatóként oda a Bethlenből, köztük Grezsa Ferenc is.

Volt tanítványaitól hallottam, hogy Önnek köszönhetik, hogy megszerették a művészetet. Volt valamilyen speciális tanítási módszere? Hogyan tudta elérni, hogy megszeressék a diákok a művészetet?

Vittem őket rendszeresen az őszi tárlatokra, még mindig emlegetik a volt tanítványaim. Ugyanis én azt tartottam, és ezt tartom most is, hogy

azokat a kulcsokat, amik az én zsebemben vannak, amiket én kialakítottam, az ő zsebükbe is át kell tenni, hogy azokat a zárakat nyitni tudják, amiket a falra felteszünk. Ugyanis egy műalkotás, egy kép, az egy bonyolult szerkezet.

Ha nem tudják ezt a szerkezetet valami módon hozzáférhetővé tenni, kinyitni, akkor nem fog számukra föltárulni. Azért tartottam ezt fontosnak a tanítványaim számára – meg nagyon sok szocialista brigád számára, akiknek direkt ingyen és bérmentve tartottam sorba a különböző tárlatvezetéseket -, hogy a saját közösségemet ki tudjam nevelni. Hát annyira hiú vagyok én is, mint festő, hogy ha egy képet megfestek, odateszem mindenkinek az orra alá, hogy „Emberek, nézzétek meg, nekem ez a véleményem erről a világról, rólatok. Gyönyörködjetek, örüljetek neki.” Ha nem tudunk szót érteni, nem tudunk egymással beszélni, akkor ez üres maszat marad, elvonul mellette. Én is így teszek, ha nem értem, hogy miről van szó.

Volt a szakmánkon belül mindig egy lenézése a tanári formában dolgozó kollégáknak, mert azok csak tanárok, de ez tévedés. Ha a tanár jó szinten képviseli magát, az legalább olyan szint, mint egy alkotóművész teljesítménye. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak, hogy „nem vagy kevesebb az alkotótársadnál, és ha tudod, te is tedd hozzá a magad alkotási lehetőségét, csináld a grafikádat, festményedet, szobrodat, ha időd és családod ezt lehetővé teszik”.

És ezt Ön is így tette, tanítás mellett alkotott is párhuzamosan?

Az a szerencsém, hogy van egy feleségem, aki ezt lehetővé tette, tudott ehhez hátteret biztosítani. Másik szerencsém az, hogy ő egy tanyasi lány, tehát abból a közegből jött, amiről beszéltem, és a rokonságán keresztül még jobban benne voltam ennek az életformának a megismerésében. A tetejében ő még a Képzőművészeti Főiskolára is jelentkezett, csak nem vették fel, aztán egészségügyi szakmát végzett. Benne olyan társat sikerült találnom, aki meg tudott érteni. Át tudta tőlem venni azt a sok feladatot, munkát, amit magamra vállaltam, például a gyerekeink nevelését.

A Ön festészete bizonyos értelemben forradalminak tekinthető, például több idő- és térsíkot jelenít meg egy képen belül. Ez honnan jön, miért indult ebbe az irányba?

Igyekeztem eljutni európai múzeumokba, helyben, eredetiben megnézni műveket, mint turista, vagy aztán mint delegációtag, vagy egyéb, attól függ, hogy hova jutottam el. Végigjártam Nyugat-Európát, magam is, meg társakkal, végignéztem a múzeumokat, ami csak hozzáférhető volt, illetve, amit anyagi lehetőségeim biztosítottak. Tanári fizetésből éltünk a feleségemmel, ő a minimális egészségügyi pénzével, én a tanári fizetésemmel, gyerekeinkkel, szerényen és egyszerűen, de mindig az értékek iránt tájékozódva. Azokat az eszközöket, amiket már kitaláltak a XX. században, megpróbáltam a saját céljaimra is fölhasználni, pontosan azért, mert készek voltak, nem nekem kellett kitalálni, én már csak alkalmazhattam a saját mondanivalóm tolmácsolására. Ezek itt a vásárhelyiek számára hatottak újdonságnak, mert korábban az itt festő kollégák közül ezt senki nem merte alkalmazni, vagy nem tartotta maga számára még elfogadhatónak. Ezért sokszor a kiállításokon csodálkoztak a vásárhelyiek, vagy nem fogadtak el, egyszerűen azt mondták, hogy „túl modern vagy, nekem nem tetszik, kész”.

Most már jönnek hozzám ismerősök, mondják, hogy „Feri, most értjük csak, hogy miről beszéltél”. De ez 40 éve megtörtént. Most, amikor felrakom az internetre a képeimet, ezek mind 35-40 évvel ezelőtt készültek. Szó szerint ugyanolyan aktuális, úgy is rakom ki pofátlan módon, hogy a napi eseményekre szinte rímeljenek.

Tulajdonképpen társadalomkritikaként?

Persze, arra, ami körülvesz bennünket. Azokra az alapvető emberi kicsinyességekre, vagy galádságokra, amik korábban voltak, most is vannak, mindig is voltak a történelmünkben. Ezeket én megpróbáltam a magam nyelvén megfogalmazni ezekkel az eszközökkel. És aki fontosnak tartja, az megpróbálja megérteni, aki nem, hát az pedig tovább ballag. Ennyit tudok tenni. Az a baj, az oktatásra visszatérve, hogy

olyan mértékben lecsökkent mindegyik iskolatípusban a rajzórák száma, hogy a közönséget, aki nagy mennyiségben kap vizuális ismereteket minden területen, nem tudjuk eléggé felkészíteni ezeknek a befogadására.

Egyébként az Országos Tantervi Bizottság elnöke voltam, és a tetejébe kaptam egy miniszteri felkérést, hogy reformáljuk meg az óraszámokat a különböző szaktantárgyak esetében – én a rajz szakbizottságnak voltam az elnöke. Elkezdtem az országos szinten a kollégáimat bevonni a vitafórumokba, ott derült ki, hogy a saját szakterületem, a tanári gárda Magyarországon olyan mértékben megosztott, hogy egyszerűen nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Nem tudtunk óraszámot növelni, mert akkora volt az ellentét a tanári karon belül, hogy nem tudtunk egy egységes elvi álláspontot az asztalra tenni. És ennek sajnos isszuk a levét, hát meg kell nézni mindent, ami körülvesz bennünket: öltözködést, lakáskultúrát, viselkedésmódot, esztétikai igények alakulását.

Azért sok mindent sikerült így is átadnia a fiatal nemzedéknek, például a Mártélyi Alkotótáborban, amit több mint két évtizeden át vezetett és még mindig szervezi a kiállításait. Erre a tevékenységre hogyan emlékszik vissza?

Ezt először Füstös Zoli bácsi indította ’73-ban, aztán Fodor Jóska csatlakozott hozzá, utána kapcsolódtam be én is. Mártélyon, a mostani tábor területén a honvédségtől kapott sátrakban voltak elhelyezve a hallgatók. Előbb-utóbb aztán nemcsak Csongrád megyei, hanem országos rendezvénnyé vált, ami azt jelentette, hogy minden megye delegálhatott két hallgatót, Budapest tízet, és mi, Csongrád megye, rendezőként szintén tízet. A hallgatók, fiatalok  – 14-től 25 éves korig – az ország minden részéből jöttek a rajzszakkörökből. Az egész tábort az akkori KISZ tartotta fenn. Ez volt az egyetlen országos képzőművészeti tábor.

Az volt az érdekessége, hogy ez a táborozás mindig két hetes volt, és meghatározott pedagógiai programmal rendelkezett. Ez azt jelentette, hogy az ide érkező hallgatók számára adtunk egy feladatcsokrot, aztán a rendező tanárok segítségével adtunk szakmai tanácsot számukra. Egészen a rendszerváltásig működött ez a tábor. Én is addig vezettem, utána minden megváltozott, hiszen megszűnt maga a fenntartó KISZ, és a tábor átalakult egyesületté. Ennek viszont az lett a hátránya, hogy megszüntették a kötött pedagógiai program részét, tehát mindenki azt csinál, amit akar, nincs határozott tanári korrektúra. Ilyen módon nagyon sokszínűvé vált a tábor, ami bizonyos értelemben előnye is, de több esetben inkább hátránya, hogy nincs egy meghatározott cél, ahonnan elindulunk és eljutunk valahová.

A rendszerváltás óta nem én vezetem, de támogatom őket, én szoktam rendezni a kiállításaikat, a zsűrizést mi végezzük a kollégáimmal.

Ugyanígy a Makói Képzőművészeti tábor munkájában is részt vettem egyébként, egészen 1989-ig. Ez is egy országos tábor, de most már egyesületi formában működik, és a szakmai háttere nem olyan konkrét, mint amikor KISZ fennhatósága alatt működött.

Mindkét tábor nagyon szép része volt az életemnek, mert itt is ugyanúgy fiatalokkal voltam, mint az iskola különböző típusaiban, és itt a szabadban a kinti munkálkodásnak egy más feltételét tudták ők is megvalósítani. Arra törekedtünk mindig, hogy az élmények gyűjtését szorgalmazzuk, mert az elmélyült munkát otthon a műtermi feltételek között mindenki meg tudja oldani. Ezért két kiállítás volt, a tábor végén egy beszámoló kiállítás, és télen, az otthon feldolgozott, az élményekre alapuló munkák begyűjtésével egy összegzőbb, átgondoltabb anyagot állítottunk össze.

A táborban készült munkák mindig a közvetlen élményeknek egy direkt, élményszerű beszámolóját jelentették, mindig egy vidámabb szellemiségű kiállítási anyagot tudtunk ilyen módon a közönség elé tárni.

Hogyan tudná leírni a munkásságát, mi az, amit a leginkább közvetíteni akart?

A környezetemben mindig az emberi sorsok alakulását figyeltem. Ha meg lehetne fogalmazni, annak a gazdálkodó paraszti rétegnek az életforma-váltása, ez jellemzi a munkásságomat.

Hogy mivé vált egy paraszti kultúra, hogyan tűnt el, és mi lett helyette, vagy mi nem lett helyette.

Azoknak az embereknek, akik bekerültek a városba, volt egy kialakult korábbi szokásrendszerük, kultúrájuk. Aki bekerült ide valamelyik gyárba dolgozni, három műszakban, mondjuk a nyolcadik vagy hetedik emeletre, annak semmi kötődése nem maradt a korábbi életéhez. Itt, az új helyen meg nem tudott kialakítani, mert kevés volt ahhoz a megélt élettapasztalat.

Rengeteget festett, nagyon termékeny alkotó volt.

Termékeny, abban az értelemben, hogy felelősséggel csináltam a dolgomat, tehát nem a darabszám fontos, hanem az, amire a szellemi energiámat fordítottam ilyen módon. Én ebben az értelemben nem festőművész vagyok, és irigyeltem is a kollégáimat, akik úgy ráértek, hogy szép kis naplementéket, csendéleteket, csinos fenekű nőket fessenek meg. Én valahogy többre vállalkoztam ennél. Az emberi sorsok alakulásának, a természeti környezet változásának próbáltam a krónikása lenni.

Most is alkot még?

Egyre kevesebbet. Gyerekeim nem tudják hova tenni ezt a sok képet. Azt terveztük a feleségemmel, hogy ha innen elmegyünk, akkor ebből a lakásból lehetne egy Hézső-múzeumot csinálni, akkora tetőtere van. De a mostani feltételeket ismerve minden álmom eltűnt. Tanár mind a kettő gyerekem, ők anyagilag nem állnak úgy, hogy egy ilyen befektetésre, meg annak fenntartására lehetőségük lenne. A város részéről meg föl sem merült ilyen, a mostani gazdasági dolgokat tekintve. Örülnék neki, ha egy mecénásnak eszébe jutna, de nem látok ilyet.

Úgy tudom, van egy szép vásárhelyi kerámia-gyűjteménye is, annak mi lesz a sorsa?

Igen, van egy vásárhelyi kerámia-anyagom, száz fölötti darab. Szerettem volna, ha itt marad, ebben a szellemi közegben, mert itt gyűjtöttük föl Vásárhelyről ezt a nagyszerű anyagot. Azt szerettem volna, hogy valaki megvegye, vagy azt mondja, hogy hajlandó vagyok tárolni, kiállítani, maradjon itt egyben az egész. Senki ilyet nem találtam. A múzeum munkatársa, Nagy Vera, aki tanítványom volt, ajánlott egy fiatal házaspárt, akik országos szinten gyűjtenek néprajzi anyagot, és ők vállalták, hogy egyben tudják tartani. Etyeken vettek meg egy letermelt kőbányát, ott állítják ki ezeket a begyűjtött néprajzi anyagokat. Ilyen módon messzire elkerül Vásárhelyről a százvalahány darab vásárhelyi kerámia. Annyit tettem, hogy a legjavát, néhány dolgot kiemeltem, és az ily módon belekerült a vásárhelyi múzeum anyagába.

A családban az unokák között nincs esetleg valaki, aki úgy érzi, hogy tovább tudja vinni ezt a dolgot?

Hat fiú unokánk van, egyik sem él Vásárhelyen, és a szívfájdalmam az, hogy különösebben egyiket sem érdekli ez a dolog. A fiam magyar-történelem szakos tanár, és inkább az irodalom után érdeklődik. A lányom kémia-biológia szakos, meg lovász. Ennek ellenére a munkáim jó részét rájuk fogom hagyományozni. A munkásságom java részét képező anyagot pedig a városra hagyom. Csak annyit kérek, hogy időnként egy visszatekintő kiállításra juttassák vissza az anyagot, hogy ne essek ki a köztudatból. 

Van-e a művészetének valamiféle esszenciája, amit közvetíteni szeretett volna a világ felé?

Az, hogy vegyük tudomásul, hogy milyen világban élünk, és ezt próbáljuk megérteni, ebben a világban próbáljuk egymás értékeit becsülni és ismerni.

Mint tanár is arra figyeltem mindig, hogy a legnagyobb érték az ember, és az emberben lévő tehetség.

Mindig azt figyeltem, hogy kiben milyen elmozdulás, milyen tehetség ígérkezik. Azt próbáltam segíteni, amely a legmarkánsabban jelent meg valakiben. Megpróbáltam mindig a tehetségben felfedezni az értéket, és azt gazdagítani, azt kiteljesíteni.

Bennünket, Magyarországot ezzel lehet mérni. Nem Orbán Viktor kekeckedésével, és mindennel való szembenállásával, hanem azzal, amit mi magyar emberek a tehetségünkkel fel tudunk Európa számára és a világ számára mutatni. Ez volt akár mint tanár, akár mint képzőművész az alapvető filozófiám, és gyerekeimnek is ezt adtam át.

Művészként fontosnak érzi, hogy megnyilvánuljon a közélet dolgairól? Fontos ez helyi, városi szinten, vagy esetleg nagyobb dimenzióban is?

Ezt csináltam az életemben, érzem is ennek a hátulütőit. Mivel politikai értelemben is benne voltam a közéletben, a komcsizást még mindig bőségesen vágják a fejemhez az interneten. Mikor beszálltam ott, vitatkozva néhány dologgal, kiosztottak vastagon. Tehát most, a rendszerváltozás után 30 évvel is kapom a komcsi jelzőt.

A művészpálya sose volt sima kéjutazás. Itt sok ütközés, konfliktuslehetőség létezik minden területen. Ez így volt és így is maradt, ez egy sajátos pálya. Nekem is az volt a szerencsém, hogy mindig egy ilyen családi kör vett körül, és ha kaptam is ütéseket, sérüléseket, tudtuk házon belül rendezni.

Most már a feleségemmel, így a nyolcvanon bőven túl, nem érezzük itthon magunkat ebben a világban, akkorát változott az életünkben. Akkora léptékváltás történt itt a 80 év alatt, hogy azt végigkövetni, lépést tartani vele szinte fizikai lehetetlenség.

Örültem volna, ha nem így zárul az életünk, ebben a háborús, egymással ellentétes, egymást kizáró világban. Szerettem volna, ha boldogan egymás szemébe tudunk nézni és mosolyogni.

Amit a miniszterelnök Brüsszelben a mi nevünkben csinál, arra én nem hatalmaztam fel. És mindig azt mondja, hogy a saját társai, a magyar emberek. Én megéltem az élet nagyon sok részét, értelmes dolgokra törekedtem, de egyszerűen nem tudok azonosulni ilyen gondolkodásformával. A jóhiszeműségünket, ennek a népnek az áldozatkészségét saját hasznára fordítja. Hát, látva azt az óriási létesítményt, amit épít a Dunántúlon, akkor nincs joga szerencsétlen nyugdíjasokat úgy vigasztalni, hogy: „Én vagyok a jóságos nagybácsi, aki segítelek benneteket nap mint nap.”