Győri Sára ének-zene és orosz szakos, nyugdíjas tanár nemrégiben vehette át Hódmezővásárhely önkormányzatától a Pedagógus Életműdíjat. Ennek kapcsán is beszélgettünk a városunkban közismert pedagógussal, a Liszt Ferenc Zenei Általános Iskola volt igazgatójával életútjáról, kórusbeli múltjáról, a tanításról, és a Kodály-módszerről is. Mélyinterjú.
Vásárhely nagy tanárszemélyiségeinek egyike Győri Sára, akit a város legutóbb Pedagógus Életműdíjjal tüntetett ki, de a nyugdíjas tanár életútjában még számos másik kitüntetés is szerepel, többek között – a Városi Vegyeskar tagjaként – megkapta Vásárhely Pro Urbe-díját, legutóbb pedig 2022-ben az Aranykalász Népdalkört – melynek ő a szakmai vezetője – tüntették ki a Vásárhelyi Művészeti Díjjal. Sára néni mindezek ellenére rendkívül szerény maradt, ez utóbbi díjról is csak annyit mond: “Ez a népdalkör érdeme, nem az enyém!”
Hódpress: Én azért azt hiszem, kell ahhoz egy jó vezető, hogy egy csapat jól működjön.
Győri Sára: Persze, ez igaz…ezt a munkát egyébként csak később kezdtem el, nyugdíjas koromban. Ez a fajta kórustevékenység más, mint amit az iskolában csináltam. Népdallal, népzenével foglalkozunk itt is, de egy idősekből álló népdalkör más módszert igényel. Az éneklés mellett a közösségformálás is fontos, összetartani azt a 14-16 embert, akiknek fontos ez a baráti közösség.
Azt látom sajnos, hogy ennek a műfajnak nem igazán van folytatása, mert a szakmaiság mellett a hangulatos együttlétek is hozzátartoznak a mindennapokhoz, mely nyitott, oldott egyéniséget igényel vezetőtől és tagoktól egyaránt.
Az élete jó része az iskolában telt, hiszen ének-zenét tanított, de néptáncot is, amit, ha jól tudom, csak később tanult meg.
Magam is ének-zenei általánosban tanultam, mely ‘ 57-ben indult Vásárhelyen, az országban második vagy harmadikként. A Kodály-módszeren alapuló ének-zenei általános iskola elsőként Kecskeméten volt , utána pedig országszerte alakultak. Vásárhelyen Steiner Béla kezdte el szervezni, sikerrel. A régi Tanácsköztársaság téri iskolában Kis Gergely igazgató vállalta fel, hogy indít egy osztályt, amelyik ezzel a módszerrel tanul, ‘57-ben így indulhatott ez el nálunk, először ének-zenei tagozatként. Steiner Béla bácsi végigjárta az óvodákat – később én és mások is évről évre – és kiválogatta azokat a gyerekeket, akik jó zenei hallásúak, ritmusérzékűek voltak. Így kerültem gyerekként én is ebbe az osztályba. Az alsó tagozat a Vöröskereszt utcai régi iskolaépületben volt, amikor aztán nyolcadikosak lettünk, vagyis 1964-ben, lett önálló iskola egy-egy osztállyal évfolyamonként, és akkor kapta a Liszt Ferenc nevet.
Megmagyarázná, hogy mi a lényege a Kodály-módszernek?
A módszer lényege az, hogy népdal-alapú. Hozzátartozik a kórus és a néptánc – ezek kötelező tantárgyak voltak, illetve a hangszertanulás.
Az évvégi hangversenyeken minden osztály bemutatott valamit a tanulmányaiból. Ezt addig lehetett megoldani, amíg egy osztály volt, egy idő után azonban, amikor már párhuzamos osztályok voltak, sokan voltunk, hosszú lett volna a műsor. Később átalakult az oktatás szerkezete, önkéntessé tették a kórust és a néptáncot is – szakköri tevékenység keretein belül folyt mindkettő tanítása. Én ennek egyébként nem vagyok híve – egy nyolc vagy tizenkét éves gyerek nem biztos, hogy el tudja dönteni, hogy mi a jó neki. Kedvet kell persze ébreszteni bennük, hogy bekapcsolódjanak ezekbe a tevékenységekbe! Általános iskolában második, harmadik osztálytól kötelező volt a hangszertanulás – ennek megvolt az előnye, hisz erre elméletben már felkészítettük a tanulóinkat – és általában nyolcadik osztályig sokan folytatták is zeneiskolai tanulmányaikat. Ez a “több lábon állás” – ez a Kodály-módszer lényege, ezért is hívták “emberiskolának” – mert sokoldalúan fejleszt.
A transzferhatásait pszichológusok vizsgálják, mennyire erősíti a többi képességet – például imádtak a matematikatanárok nálunk tanítani! A zeneelmélet, a szolmizációs rendszer nagyfokú absztrahálást igényel – ezzel küzdenek is a gyerekek – a matematikához, a gondolkodáshoz viszont nagyon hozzásegíti őket. De a nyelvtanulásban is előnyös, sőt a sportban, a csapatjátékokban, a labdajátékokban – amely mind ritmusérzéket igényel.
A középiskolát a Bethlenben végezte, ott tudott folytatódni ez a fajta zenei képzés?
Némileg igen: tizennégyen, akik együtt jártunk a Lisztbe, mindannyian a Bethlen egyik osztályába kerültünk. Ott azt tervezték, hogy lesz egy művészeti tagozat, de ez – nem emlékszem már pontosan, miért – nem sikerült. Így hibrid megoldásként a mi osztályunk, a “B”egyik fele, több zenei foglalkozást kapott az órarendjébe.
Pályaválasztásomat meghatározta, hogy szüleim is pedagógusok, állandóan a zene közelében voltam, fel sem merült, hogy valami mást próbáljak.
Testvéremet, unokahúgomat állandóan tanítgattam, gyerekkorunkban is, “megfertőző” környezet volt ez számomra.
A nyelveket nagyon szerettem, franciát, németet, oroszt tanultam. Akkora már 12 éve zongoráztam, kamarazenekarban is részt vettem. Azt gondoltam, ezt kellene tovább csinálni. A Szegedi Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ami nagyon jó nevű volt akkor, sok jó hírű tanárral. Orosz-ének-zene szakon tanultam. Kedveltem, sőt később tanítottam az oroszt is, de azért az ének uralta a pályámat, az életemet.
Milyen fontos személyek kísérték a pályáját a főiskolai évek alatt?
Kardos Pál, Rozgonyi Éva voltak azok, akik meghatározó egyéniségek voltak számomra. Magas színvonalú oktatásban volt részem.
Igényességet, a pálya tiszteletét tanultam meg tőlük. A mai napig őket szeretném követni, követtem pedagógusi munkám során.
Amit ott hallottam, azt szerettem visszahallani a kórusaimtól. Az ottani, főiskolai kórussal sokat utaztunk, voltunk például Angliában is. Amikor aztán pályázatot hirdettek a volt iskolámban, oda mentem vissza tanítani, és onnan is mentem nyugdíjba. Tehát a Bethlenben töltött négy év, meg a főiskola négy éve volt csak az az időszak, amit nem a Lisztben töltöttem.
Még egy picit visszatérve a középiskolai évekre: ott is folytatódott a kórustevékenysége?
Igen, Dr. Varga István volt az, aki alapított ott egy kisebb kórust, amiben énekeltem. Amikor végeztem, akkor Béla bácsi tanított ott, néhányszor visszahívott később, volt szerencsém vezényelni is. Nagyon sokat köszönhetek neki – a lánya egyébként osztálytársam volt, – tehát szinte apámként tiszteltem.
Ő az ember, akinek szakmailag a legtöbbet köszönhet?
Igen! De a főiskola négy éve alatt, és az általános iskolában is voltak jó tanári példák előttem: dr Varga István tanárom és igazgatóm is volt, de Birkás Tibor, Stróhner Józsefné Márta néni is nagy hatással voltak rám.
Lányi Lajos igazgatói korszaka nagyon nagy fejlődést tett lehetővé pedagógiai pályámon. Korai halála nagy veszteség volt az iskolánknak – nagyon kedveltük.
Őt Berei Erzsébet követte az iskolavezetésben. Akkor történt, hogy a Lisztet és a Péczelyt – a zeneiskolát – egy igazgatóság alá vonták. Elég nehéz kérdés igazgatni egy ilyen intézményt, mert az egyik felépítését általában jobban ismeri az ember – így volt ezzel Berei Erzsike is, aki hangszeres tanárként, igazgatóként jobban ismerte a zeneiskolát. Az igazgatóhelyettesek, illetve mi kollégák azonban segtettük a munkáját, így nem volt probléma. Így volt ez akkor is, miután én lettem az igazgató, hiszen akkor is még együtt volt a két iskola. Én az általános iskolai részt ismertem jobban, de természetesen mindent megtettem a nagy intézmény harmonikus együttműködése érdekében. Később különvált a két intézmény.
Hogyan élte meg az igazgatóság időszakát a Lisztben?
Aki az igazgatóságot vállalja, az elszakad egy kicsit a mindennapos tanítástól. Én pedig mindig úgy éreztem, hogy azt – a tanítást – jobban szeretem. Amikor igazgatóválasztásra került a sor, a kollégáim bíztattak, de én sokat vívódtam, elvállaljam-e. Pláne egy ilyen nagy, 1200 fős iskolában, hatvanfős tantestülettel.
Nagyon nehezen álltam rá. De örültem is, mert bíztam benne, hogy annyi tapasztalattal a hátam mögött talán megfelelően tudom csinálni.
Az osztályoktól viszont elváltam, csak egy-kettőben tanítottam még, a kórusvezetést nem tudtam tovább csinálni, át kellett adnom.
A néptáncoktatást, úgy tudom, már a pályája kezdetén tanulta meg.
Igen, amikor tanítani kezdtem, elvégeztem a néptáncoktatói kézpést is, tanítottam is jó pár évig. A néptánc is nagy szerelmem, manapság nagyon népszerű, aminek nagyon örülök. Tápainé Mariann, az Árendás vezetője is például a tanítványom volt. Azért hagytam abba, mert a néptánc tanítása nagyon igénybe veszi a hangszálakat is, és súlyos hangszálgyulladást kaptam – hiszen hat-nyolc órában tanítottam is. Utána sokáig kimaradt az életemből a néptánc, és csak 2018-ban fordultam vissza hozzá, ”szépkorúként”.
Legszívesebben az iskolai kórusokat vezettem, kicsiket, nagyokat, de voltam munkaközösség-vezető, és szakmai tanácsadóként is dolgoztam. Több díjban is részesülhettem ebben az időszakban, például “Kiváló munkáért”, Hódmezővásárhely Nevelésügyének szolgálatáért díjban, de a Péczely Attila és Kardos Pál éremdíjat is megkaptam. Sok szép eredményünk volt a kórussal is, „Arany” illetve „Arany diplomával” minősítéseket kaptunk. Emellett a Városi Vegyeskart is vezettem.
Ezt tehát mind párhuzamosan folytatta? A tanítást, az iskolai kórust és a városit, mindezt a családja mellett?
Igen, ez utóbbi lehet, hogy egy kicsit megsínylette! ‘76-ban alakult a Vegyeskar, akkor még pedagóguskar néven, női kar volt. Először Varga István igazgató fogta össze a város énekszakosait, abból alakult ki egy pedagógus-kórus. Ez bővült ki később. Amikor a népi együttes, amit korábban Steiner Béla bácsi vezetett, megszűnt, akik onnan kimaradtak és szerettek énekelni, eljöttek ebbe a kórusba. Ekkor alakult Városi Vegyeskarrá. Ebben először Steiner Béla bácsi, majd Lányi Lajos vezényelt. Negyven-ötvenen voltunk fénykorunkban, de lehet, még többen is. Lassan jutottam fentebb a ranglétrán, segítettem Lajosnak betanítani, aztán volt, hogy én vezényeltem, másodkarnagy címet kaptam. Majdnem minden nyáron felléptünk valahol külföldön – ez volt rendszeresen a nyaralásom, hogy a kórussal elutaztunk.
Lányi Lajos halála után egy darabig egyedül vezettem a kórust. Közben viszont ott volt az iskolai munkám is, így nem mertem tovább egyedül vállalni, és felkértük Ordasi Pétert – ő a Zeneakadémián végzett, és a főiskolán tanított – vele jó pár évig együtt dolgoztunk. Hollandiába, Walesbe, Erdélybe, Németországba, Csehországba is utaztunk. Aztán ő sem tudta tovább vállalni a kórusvezetést sok munkája miatt, és megint egyedül maradtam. Ezután tíz évig egyedül folytattam, egészen addig, amíg igazgató nem lettem 2003-ban. Aztán már iskolai teendőim miatt nem tudtam lelkiismeretesen ellátni karnagyi feladataimat, ekkor vette át Búza András a kórusvezetést, aki egyébként a tanítványom volt, osztályfőnöke is voltam. Aztán lassan, sokféle probléma miatt, nagy fájdalmamra végül megszűnt a vegyeskar.
Volt tanítványaitól úgy értesültem, hogy szigorú, és nagyon következetes tanár volt, akit azonban nagyon szerettek a tanítványai, és nagyon jól tudta kezelni a képességbeli különbségeket. Hogyan tudta ezt megvalósítani?
Mindig azt gondoltam, hogy egy pedagógusnál az a legfontosabb, hogy szeresse a gyerekeket.
De ez nem azt jelenti, hogy csak dédelgetem, hanem azt, hogy teljesítményt is várjak el tőle.
Az életkori sajátosságokat, a gyerek egyéni adottságát, képességét ismerjem, és a tőle telhetőt mindig következetesen elvárjam. Közben fontos, hogy a saját tempóját tudja tartani. Ha most még nem is tud szolmizálni, de két hét múlva már biztosan fog – és ne büntessem, ha mégsem. Sok gyereket sikerült így az évek alatt türelemmel, számukra is olykor meglepő eredményre eljuttatni, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyenben részem lehetett.
Ha jól tudom, Atyimó Ferenc tubaművész is egyike volt azoknak, akiket így felemelt. Rá hogyan emlékezik?
Talán harmadikos volt, amikor azt mondta: “Sárika néni, én tubaművész akarok lenni!”. Erre alkatilag is alkalmas volt egyébként, erőteljes felépítésű kisfiú volt, emellett muzikális. Ferike kérdezgette tőlem, van-e szóló szerepe a tubának? Sokat gyakorolt, segítettem, bátorítottam, ő pedig hozta az osztály elé mindig, amikor megtanult valamit. Akármilyen egyszerű produkciót, minden alkalommal nagyon megtapsolta az osztály. Szóval nagy örömmel fogadták, én pedig nagyon büszke vagyok rá!
Nagyon fontos, hogy elvárjuk a tisztességes viselkedést, például (ma már talán nem divat) azt, hogy felálljon az osztály, amikor bemegy a tanár a terembe. Vagy a folyosón, ha végigmegy egy tanár, tisztelettel menjen el mellette a diák, köszönés ….stb. Természetesen tőlem is tiszteletet kapjanak a gyerekek, én is figyeljek, ha rossz hangulatuk van, vagy ha a felelés nem úgy sikerül, próbálja az ember más alkalommal kijavíttatni.
És a humor is fontos, néhány kipróbált vicc jó, ha van a tarsolyban.
Olyat is hallottam vissza régi tanítványától, hogy ha Ön nincs, ő sem foglalkozna annyit a zenével.
Igen, sok ilyen tanítvány van. Érte olyan vád az iskolát, hogy kevés a hivatásos zenész, aki az iskolában végzett – mint akár Atyimó Feri, és mások. De nem is ez a lényeg, hanem hogy olyanok legyenek sokan, akik megszeretik a zenét, akik érzelmileg kötődnek hozzá. Az, hogy mindenfajta zenében megtalálják az igényeset, az értékeset.
Gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozni nagyon szép, és nagyon nagy felelősség is egyszerre, hiszen az ember könnyen, akár egy szóval is meggyőzheti vagy eltántoríthatja bizonyos értékek elfogadásától.
Fontos szem előtt tartani, hogy csínján bánjunk az iróniával,akár mellőzhetjük is eszköztárunkból, mert a gyerekek nem igazán értik és szeretik. Fegyelmezni nyugodtan lehet, de az önérzetüket nem szabad megsérteni!
Mit értékel a legnagyobb sikerként az életében?
Szakmailag, úgy gondolom, csalhatatlan biztonsággal kell rendelkezni. Értékes anyagot tanultam, állandóan tanfolyamokra jártam, képeztem magam, másokat hallgattam – nemcsak négy évet elvégeztem, és abból éltem végig.
Érezni kell a kollégáknak és a gyerekeknek is, hogy szakmailag biztos vagyok a dolgomban. Azt gondolom, hogy ezt végig tudtam vinni.
Hivatali ranglista szempontjából az igazgatóság a legmagasabb, ameddig eljutottam, de zenepedagógiai szempontból azok a szép eredmények, amelyeket a kórusokkal vagy a tanulók egyéni szerepléseivel értem el. Vagy az, hogy most öregségemre az Aranykalász Népdalkörrel sok aranyat nyertünk, és remélem, szépen összetartom őket. Van egy kórusom Mindszenten, a Városi Dalkör, ahol klasszikus kórusműveket énekelünk nagy kedvvel és szeretettel. Táncolok a Szépkorúak Tánccsoportjában, hogy ezt a számomra kedves területet se hanyagoljam el. Ezek a legnagyobb sikereim. A tanári közösséggel is jó viszonyom volt, nyugdíjas kolléganőimmel rendszeresen találkozunk, beszélgetünk.
A családi életemben voltak problémák, tíz év házasság után elváltam a férjemtől. Régi ismeretségen alapult a házasság, a baráti kapcsolat megmaradt. A két fiamat ezután egyedül neveltem, de édesanyám, és anyósom is sokat segített, hálás vagyok nekik. Ezt a sok mindent csak úgy tudtam véghez vinni, hogy a nagymamák segítettek. A fiaim egyébként hozzánk jártak iskolába, így könnyebb volt a logisztika.
A fiai mennyire vonódtak be a zene világába?
Mindkettőnek jó zenei érzéke van. Kórusba járniuk kellett, azt elvártam tőlük, és hangszert is tanultak nyolcadikig. A kisebbik fiam, Balázs hegedült, Tamás pedig zongorázott, de nem gyakoroltak elég lelkesen. Lehet, hogy otthon már türelmetlenebb voltam, nem motiváltam kellően őket. De sportoltak, vívtak, kosaraztak. Szerencsére máig szeretik a zenét, Balázs fiam gitározik zenekarokban, Tamás inkább zenehallgató. Azt is sikernek tartom, hogy pedagógus-fizetésből ki tudtam taníttatni mind a két fiamat, egyedül!
Mi volt a legnagyobb nehézség, amivel szembesülnie kellett az életében?
Szakmai oldalon itt nem igazán említenék meg semmit, mert vannak nehézségek, amin az ember túlteszi magát. Talán a vége, amikor nyugdíjba mentem, fájt egy kicsit, bár értettem a helyzetet. Hogy rajtam múlt vagy sem – úgy gondolom, hogy nem, inkább a külső körülmények alakultak úgy, hogy akkor azt ott jobb volt befejezni. Így maradtam hű az elképzeléseimhez, az egyéniségemhez, a kollégák elvárásaihoz. De maradtak bennem azért fájdalmas részek.
A magánéletben nyilván a válás megviselt, mert az csak kudarcélmény. Az embernek el kell döntenie, hogy a gyerekek fejlődése, vagy a saját életem szempontjából melyik a jobb választás. Bármennyire fájt, úgy gondolom, jobb volt így.
Aztán próbál az ember a kudarcból sikert kovácsolni. Sok munkát vállaltam, hogy fölneveljem – és jól neveljem fel – a gyerekeimet.
Édesanyámnak, anyósomnak is köszönhető ez: az, hogy a sikertelenséget átvészeltük egy olyanfajta életmód kialakításával, hogy családként működött a dolog – úgy is, hogy a férjemmel nem éltünk együtt. Ez azért ennek ellenére fáj, és mindig előjön, hogy “mi lett volna, ha”. Mindenki arra törekszik, hogy az általánosan elfogadott elvek szerint éljen. Házasság, gyerekek, szép munkahely – de ebbe a sémába néhányan nem tartozunk bele! El kell fogadni, hogy másfajta élet is van. Sokféle megoldás létezik, azt kell megtalálni, amelyikben nem sérülnek a gyerekek, és mi magunk sem…
Milyen tervei vannak még?
Elég öreg vagyok már, szóval a legfontosabb az, hogy megőrizzem az egészségemet, meg a szellemi frissességemet – ez nagyon fontos. Meg az, hogy az unokáimmal foglalkozzam – ők a legnagyobb örömöm! A nagyobbik kislány most negyedikes, gyönyörűen zongorázik, és nagyon eredményes. Egy év alatt is sok versenyen volt már. Őt segítem, ahogy tudom – Szegeden laknak, sokat találkozunk. Ameddig képes vagyok rá, csinálom az Aranykalászt és a Mindszenti kórust – amíg fizikailag vagyok olyan állapotban, hogy ki tudok állni! Amikor már érzi az ember, hogy nem tud úgy teljesíteni, abba kell hagyni. Szeretek utazni is, Rómába nagyon szeretnék még eljutni, oda eddig még nem sikerült.
Hozzászólások lezárva.