Gömöri Krisztián missziónak tekinti a vásárhelyi színjátszók ügyét is – magántanítványa is van a városból

Nagy sikerrel mutatta be Móricz Zsigmond két paraszttréfáját január végén Budapesten, február legelején pedig a BFMK-ban a DiSziZ, vagyis a Diákszínjátszó Zóna, Gömöri Krisztián mentorálásával. Krisztián pályafutását Borsod-Abaúj-Zemplén megyében kezdte, de 1997 óta a Szegedi Nemzeti Színház tagja. Neve az elmúlt 25 évben egybeforrt a várossal, ám nem csak Szegeden, hanem Hódmezővásárhelyen is szívesen látott vendég, több itteni produkcióban feltűnt már a neve, akár szereplőként, akár rendezőként, akár mentorként. Gömöri Krisztiánnal pályájának kezdetéről, aktualitásairól és a vásárhelyi munkákról is beszélgettünk. Elmondta, nagyon szereti a színjátszást, ő is emlékszik arra, honnan indult, és segítség valamint akaraterő nélkül mennyire nehezek az első lépések. Ráadásul felnéz ezekre az emberekre, legyenek ők 5, 18, 40 vagy éppen 90 évesek. Azt is elárulta, a vásárhelyiek között is akad igen tehetséges fiatal, aki komolyan gondolkodik a színészi pályában. Régi ismeretségünk okán készítettük az interjút tegeződős formában.

 Hódpress: Emlékszel arra, mióta tudod, hogy színész akarsz lenni?

G.K: 8 éves korom óta, talán furcsán vagy érdekesen hangzik, de isteni sugallatból. Édesanyámmal Ongán, ahol születtem, nagyon sok régi magyar filmet néztem, nagymamám pedig szeretett szavalni, a kultúra így korán az életem része lett, bár a családomban nincs színész. Viszont az iskolában volt egy diákszínjátszó csoport, ahova jelentkeztem, és nagyon kedves osztályfőnököm vezette a Nyitnikék Színjátszó Csoportot, ez volt a nevünk. Kis mese-előadásokat adtunk elő, és úgymond megcsapott a sikernek a szele. Emlékszem az első mondatomra is, a királynak az ajtónállója voltam, és azt kellett mondanom: Állj, ki vagy!?. Ez Ongán volt, és az a megtiszteltetés ért, hogy nemrég a település díszpolgárává választottak. Pedig emlékszem, amikor annak idején, még gyermekként beszéltem erről az álmomról, inkább megmosolyogták azt.

H: Tüske volt ez egy kicsit benned akkor?

G.M: Nem sértődtem meg, inkább úgy mondanám, hogy nem értettem őket. Tudtam, hogy márpedig én színész leszek. Azóta azért láttak már engem színpadon, volt olyan helybeli, aki eljött Szegedre megnézni, de itteni színészekkel is jártunk már többször Ongán, elvittük például a Szomorú vasárnapot vagy a Nyílt tengerent, de most a díjátadón is századfordulós kabaré estet adtunk elő. 

H: A Színművészetivel viszont nem volt szerencséd, bár elég kitartó voltál. A végső, harmadik rostára pedig többször bekerültél.

G.K: Szerintem száz évre visszamenőleg senki nem próbálkozott annyiszor a Színművészetivel, mint én, pedig sok olyan országosan ismert színész is van, akiket csak nagyon sokadjára vettek fel. Mindig sokszoros a túljelentkezés, és valóban voltam az úgynevezett harmadik rostán. Akkor már ott élsz az egyetem falai között egy rövid ideig, ide csak a 40-50 legjobb jelentkező kerül be, azonban sajnos ezen már nem tudtam továbbjutni, úgymond a legjobb 10-15-be. A végén már túlkorosként is jelentkeztem, de nem adtam fel. Közben persze dolgoztam is különböző munkahelyeken, próbáltam minél több élettapasztalatot gyűjteni. Az érettségi szerinti végzettségem például erősáramú berendezés szerelő, de ezen a területen a színészi ambíciók miatt nem igazán dolgoztam, 2-3 hétig voltam az Országos Villamosipari Tröszt munkatársa. Utána többek között kocsmáros, rakodómunkás, kőműves segéd vagy épp pásztor egy tanyán. Nagyon hasznos időszak volt ez, mindig szerettem emberekkel találkozni, ismerkedni. Mindemellett ezek az idők arról is szóltak, hogy képeztem magam, magánórákra jártam. Itt pedig a szakmához nélkülözhetetlen fontos képességeket sikerült addig is fejlesztenem. Volt például egy olyan tanárom, akitől a képlátást tanultam, ma miközben szavalok egy verset, az filmszerűen megy előttem, így sokkal könnyebb jól előadni.

Később Miskolcra jelentkeztem, ahol a Nemzeti Színházon belül akkor működött egy kiváló szakmai alapokon nyugvó tanoda. 

H: Ha jól tudom, Miskolchoz kötődik az is, hogy miként kerültél Szegedre.

G.K: Amikor a tanodában az első évfolyamot elvégeztük, akkor azok a tanárok, akik minket nagyobb részt tanítottak, Szegedre szerződtek. Például Telihay Péter színházi rendező, aki a színészmesterség tudását adta át. Viszont mivel többen eljöttek, így Miskolcon nem foglalkoztak velünk olyan intenzitással, mint korábban, ezért felhívtam Pétert, aki Szikora János művészeti vezető mellett dolgozott, és így kerültem Szegedre, mint segédszínész. Ahhoz, hogy az említett Színész 1. képesítést megkapjam, 6 év kőszínházi gyakorlat kellett, és a vizsgákat is le tudtam rakni.

H: Rengeteget lehetne Szegedről beszélgetni, hiszen a 25 év azt bizonyítja, hogy itt jó közegben vagy és jól érzed magad. Erre még később visszatérünk, de beszéljünk Hódmezővásárhelyről, ahol szintén gyakran megfordulsz. 

G.K: Valóban, ez egy hosszú ideje gyümölcsöző kapcsolat. Benkő Brigitta és a Bessenyei Színkör meghívására kezdtem el a városban dolgozni, először a Helység Kalapácsa előadásban, 2017-ben, de ugye most aktuálisan játszuk a Tabarin mester csínytevéseit. Ezek között pedig kurzusok, iskolai nyári táborok formájában további közös munkáink voltak, például a Bessenyeiben is. Nagyon sokat foglalkozom színjátszó csoportokkal, pályázatok keretén belül, nem csak Hódmezővásárhelyen végzek ilyen jellegű munkát, általános iskolásoktól kezdve az amatőr felnőtt színjátszókig. Ezt a  tevékenységet nagyon szeretem és a szívemen viselem. 

H: Mostani beszélgetésünk fő apropója, a Nemzeti Művelődési Intézet által életre hívott, már hetedik alkalommal megrendezett Pajtaszínház projekt. Ezen belül dolgozol a DiSziZ, vagyis a Diákszínjátszó Zónával. A járvány miatt velük az átlagosnál hosszabb is ez az időszak.

G.K: A közös munka még 2020-ban kezdődött, ez jött át most 2022-re a pandémia miatt. 2020-ban még, bár már akkor is voltak darabra vonatkozó ötletek, de helyzetgyakorlatokat vettünk, amikből jeleneteket kreáltunk volna, ezt izgalmasabbnak tartottam. Egy vagy több témát kiválasztva, különböző stílusokban adtuk volna elő, vagy több, indifferens, megfelelő sorrendben felhasznált mondatból kellett volna egy jelenetet összetenni. 

Eredetileg egy körülbelül 40 perces műsort terveztünk, szeptembertől a januári, a fővárosi Nemzeti Színházban tartandó bemutatóig. Mint mentor 15 alkalommal jelentem volna meg, nem feltétlenül kellett volna a rendezőnek is lennem, de úgy láttuk jobbnak, ha ezt a szerepet is betöltöm. Ráadásul időközben többen egyetemisták lettek a csoportból, a létszámuk is lecsökkent 18-ról 7-re. Így viszont már azt gondoltam, nekik egy, azaz jelen esetben két konkrét jelenetet kell színre vinni, így született meg a Duflapofon valamint A Zördög. 

H: Mennyire volt gördülékeny a munkának ez a fázisa?

G.K: A fiatalok nagyon ügyesek voltak. Előálltam a konkrét darabokkal, ezek tetszettek nekik, kiadtam a szövegkönyvet, aminek viszont a nyelvezete elég nehéz volt. Ráadásul volt aki úgy gondolta, hogy ezt elég úgy nagyjából megtanulni, de erről szó sincs. Nekem is, amikor színpadon állok, akkor szóról szóra pontosan tudnom kell a szövegemet, és magukkal is kitolnak, ha felületesen tudják, könnyebb lett volna belebakizni. Február elején Vásárhelyen ennek eredményeképp véleményem szerint egy pörgős és felszabadult előadást láthatott a közönség, a Nemzetiben talán kicsit megszeppentek, de azt az előadást is sikerrel mutatták be, elismerő oklevelet is kaptunk érte, nagy élmény volt ez mindannyiunknak, teltház előtt. 

H: Van ebből a társulatból olyan, aki komolyabban gondolja a színjátszást, szóval színész szeretne lenni?

G.K: Van bizony, és éppen ezért ő magántanítványom is, nem is titok, Hódi Kata az, aki tudomásom szerint mind a Színművészetire, mind Kaposvárra jelentkezik. Rajta kívül Széni András az, aki Budapesten színészképző iskolába jár. Szoktam egyébként tanítványokat vállalni, bár évente maximum 1-2-t, és elég szép aránnyal veszik fel őket az általuk preferált helyre. 

H: Említettem, hogy visszatérünk a Szegedi Nemzeti Színházra egy kérdés erejéig. Hozzáértő, de külsős ismerőseim is azt mondják, hogy jó az atmoszféra most a színház körül. Nehéz is jegyeket szerezni.

G.K: Szerintem is jól állnak a csillagok most. Igazából ennek nagyon egyszerű okai vannak, az én meglátásom szerint: jó rendezők, jó darabok, jó színészek és nagyon nem utolsó sorban jó közönség, ezt őszintén mondom. Szerencsére én sem unatkozom most aktuálisan: szerepelek az 1984-ben, beugró vagyok a  Black Comedyben, szerepelek a 39 lépcsőfokban, ahol 4 színész 40 szerepet alakít, illetve felújítjuk az Időfutárt.  Február 15-én volt 25 éve, hogy a Szegedi Nemzeti Színház tagja vagyok, ami nem kis idő, és büszke vagyok rá.

H: Visszatérve végezetül a színjátszó csoportokra, látom rajtad, ahogy beszélsz róluk, hogy ez belülről jön, nagyon fontosnak tartod az amatőr csoportok mentorálását, az oktatását.

G.K: Egyfajta missziónak tekintem, és ez mind az előéletemből, a múltamból jön, amit az előzőekben elmeséltem. A színészek, vagy inkább úgy mondom, a színházi emberek közül is sokan a középiskolában, az amatőr színjátszók között kezdték el. Másrészt nagyon szeretem a közösségeket, és ők mind kis családok, akiket jóleső érzés felfrissíteni. Volt már ugyanis olyan, hogy feloszlás közelében volt egy színjátszó csoport, és mégis új lendületet kaptak. Nem utolsó sorban én felnézek ezekre az emberekre. Mert van energiájuk és igényük erre a munkájuk vagy a suli mellett. Voltam olyan helyen, ahol az 5 éves gyerektől a 90 éves bácsiig megjelentek, és mondjuk az öregek nem magányukban, otthon üldögéltek. Engem nagyon érdekelnek az embereknek, a csoportnak a dinamikája, a pszichológiája. Ráadásul számomra ez nem munka, hanem a hivatásom szerves része.