Nagyban van köze annak, hogy immár őrizni kell a régi vásárhelyi „ő”-zést Kölcseynek, a nyelvújításnak és annak is, hogy a költő, nyelvújító élete nagy részét az „e”-zős tájnyelv területén élt sőt, Szatmárcsekén 1823. január 22-én fejezte be a Himnuszt.
Sok sört nyert az, aki annak idején idegenben elmondta a varázsmondatot: Öttem könyeret möggyel, ha nem kő tödd e, majd mögöszöd rögge! Akinek nem szokott hozzá a füle, az újra és újra hallani akarta a fenti ízes mondatot. Vöszek egy sört, ha megimétlöd! – mondták – persze rosszul.
Azt messzi vidéken nem sokan tudják, hogy Vásárhelyen, Mindszenten, Szegeden és a megyeszékhely térségében egykoron az emberek túlnyomó többsége által minden nap használ tájnyelvhez egyes helyeken az „e” hang helyett az „ö” hangot használta, az volt neki a természetes. A régi vásárhelyiek az „e”-zért úrinak tartva azt mekegésnek nevezték.
Az, hogy az „ő”-zés mára már megőrzendővé vált, a vásárhelyi Wass Albert Irodalompártoló Egyesület rendszeresen meghirdetett pályázatai is mutatják.
Hogy hogyan lett az „ő”-zésből „e”-zés? Annak köze van ahhoz, hogy a Himnusz költőjeként ismert Kölcsey Ferenc élete nagy részét a szatmári vidéken töltötte, sőt a Himnusz már letisztázott kéziratára is Szatmárcsekén írta rá a január 22-i dátumot, még 1823-ban. A nyelvújításban játszott jelentős szerepe miatt lett az irodalmi nyelv az „e”-zős, majd az iskolai oktatás révén az vált mindenhol megszokottá.
Olyannyira, hogy amikor Móricz Zsigmond megírta a Rózsa Sándor, illetve a Rózsa Sándor a lovát ugratja regényeit, azok kéziratait megküldte Bálint Sándor szögedi néprajzkutatónak, a legszögedibb szögedinek, hogy javítsa ki a két regény párbeszédeit ott, ahol az író csak találgatott, hol kell a szereplőknek „ö”-vel böszélniük.
Persze az idősebb vásárhelyieknek ma is rááll a szájuk az „ő”-zésre, ahogy az idősebb szentesiek is Szántesnek nevezik saját városukat. De az idegennek lesnie kell, hogy a nódrádiak, főleg a Salgótarján környékén élők éppen mit is mondanak (Győzike tévés műsorát nézve az ottani tájszólást egy ország élvezheti). És a Vas megyeiekre is jobbára rá lehet ismerni – pusztán a kiejtésük alapján.
A már javarészt elveszett tájszólással beszélni nem hátrány, mert gazdagítja a nyelvet. És persze nem előny sem. De aki szintén tud böszélni, azt a másik böszélő közelebbről valónak érzi magához, mint másokat.
És már ez sem semmi!
Hozzászólások lezárva.