Elfogultak-e a politikai filmek Hollywoodban? Propagandafilmnek számítanak-e?

Bőszen megy a vita arról a különböző platformokon, hogy az ElkXrtuk című film vajon propagandafilm-e vagy sem. Többször párhuzamba hozták Az elnök emberei című, Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével 1976-ban bemutatott alkotással, de mondhatnánk ugyanilyen párhuzamot Oliver Stone 2 filmjével, a JFK – A nyitott dossziéval vagy a Nixonnal is. A párhuzam annyiban talán jogos lehet egy politikai pártok alapján erősen kétpólusú országban, hogy amennyiben egy politikai oldalhoz tartozó elnököt (mint a republikánus Richard Nixont) támadnak, vagy új teóriát hoznak be, és állami szereplők felelősségét is feszegetik egy elnökgyilkosság kapcsán, mint a JFK-ben, akkor ott valóban felmerülhet a politikai elfogultság, a propaganda kérdése. Erről a kérdésről beszélgettem Dr. Lénárt Andrással, a Szegedi Tudományegyetem Hispanisztika tanszékének adjunktusával, akinek az egyetemen 2, a témába vágó kurzusa is van: az egyik a Propagandatörténet, míg a másik Film és történelem. Andrással a régi ismeretségünk okán tegeződünk az interjúban.

Hódpress: Azt tisztázzuk is az elején, hogy a mostani beszélgetés az ElkXrtuk című film kapcsán készül, de nem erről a filmről fogunk beszélgetni. Egyébként láttad a filmet? És akár igen, akár nem, mit gondolsz róla?

L. A: A beszélgetésünk pillanatában még nem láttam a filmet, de mindenképpen megnézem majd, akár moziban, akár tévében. Természetesen én is sokat hallok róla. Vannak, meglátásom szerint a tényszerű elemzések mellett olyanok, amelyek nagyon magasztalják és olyanok, amik egyértelműen propagandafilmnek tekintik. Én mindig saját véleményt alakítok ki, a kritikák máskor sincsenek rám hatással, most sem.
Úgy gondolom, hogy az nem feltétlenül baj önmagában, hogy készült egy megosztó témájú film, és az sem, hogy valami ennyire a közelmúlt eseményeit dolgozza fel, sőt önmagában ez még egy hiánypótló alkotás is lehetne. De ismétlem, én magam nem láttam még a filmet.

H: Sokan valóban a film szemére vetik, hogy propagandafilm. Van ennek a fogalomnak valami általánosan elfogadott definíciója?

L. A: Én sokat foglalkozok ezzel, de alapvetően nincs. Sokféle ez a definíció. Az biztos, és én is ezt tanítom, hogy a propagandafilm egy eszmét, egy üzenetet kizárólagosan bemutató mű. Ez a készítő szándékának és ideológiájának megfelelő üzenetet közvetít, függetlenül attól, hogy az abban megjelöltek igazak-e vagy sem. Tehát nem az igazságtartam a fontos, hanem a szándék és a céljának elérésére legyen alkalmas. Fontos, hogy mekkora közönséghez jut el, azonosítható-e, hogy milyen reakciót vált ki a közönségből, és akkor sikeres, ha ezt tényleg ki tudja váltani.

Manapság egyébként minden oldalon túl gyakran dobálóznak a propaganda szóval, én ezt szűkebb határokra szabom.

Ismert, hogy a második világháborúban vették elő őket, mind a két oldalon. A náci Németországban a zsidók elleni gyűlöletkeltés okán, a legismertebb az 1940-ben készült Jud Süss, de számos amerikai film is készült, amelyek a harci szellemet kívánták fenntartani. Olyan neves rendezők vettek ezekben részt, mint Frank Capra vagy John Huston. A propaganda diktatúrákban gyakran működik, demokráciákban pedig felfokozott helyzetekben. Ráadásul a propaganda nem feltétlenül negatív, hiszen lehet háborúellenes propagandáról vagy éppen egyházi propagandáról beszélni, amikor megszületett ez a műfaj. Propaganda és propaganda között is különbséget kell tenni.

Az elnök emberei (1976)

H: Térjünk rá a konkrét filmre, filmekre. Az egyik első kritika a filmről párhuzamot von az ElkXrtuk és Az elnök emberei című film között. Azt írja: „Az ugye fel sem merült annak idején, hogy fenyegessék őket, mert főszerepet vállaltak egy olyan politikai krimiben, amely az amerikai elnök lemondásához vezető igencsak kellemetlen ügyről szólt, a Watergate-botrányról. Ezzel menthetetlenül párhuzamot is állítanak a két film között, hiszen ha az ElkXrtuk propagandafilm, akkor Az elnök emberei is az, ha az 1976-os alkotás nem az, akkor Keith English filmje sem. Ez a párhuzam még némileg érthető is. A Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével készült film tekinthető propagandisztikusnak?

L. A: Én is olvastam ezeket a kritikákat. Azt hadd szögezzem le, ahogy te is mondtad, hogy itt most Az elnök emberei (All the President”s men) című 1976-os filmről és nem az 1999 és 2006 közötti nagy sikerű, angolul a The West Wing címet viselő sorozatról beszélünk. Ez azért fontos, mert ezt az általad is említett párhuzamot már tévesen ezzel szemben is láttam, de most csak az 1976-os filmről beszélünk. Egyáltalán nem tekinteném propagandafilmnek, ez egy politikai üzenetet tartalmazó filmes alkotás, amely jellemző is volt az 1970-es évek egy bizonyos amerikai filmes vonalára. Ilyen volt szintén Pakulától az A Parllax-terv vagy Sydney Pollack filmje, A keselyű három napja. De ennek vannak a 60-as évekből is előfutárai, gondoljunk csak A mandzsúriai jelöltre. Ezeknek jellemzője egyébként, hogy mindig a politika mellé helyeznek egy összeesküvéses, nyomozós, akciós részt, ez valahol teljesen fikció, van ahol nem.

Az elnök emberei alapvetően dokumentumregény alapján készült, és az írók, akik az újságírók, Bob Woodward és Carl Bernstein voltak, azt mondták, hogy minden, a filmben látott elem vagy esemény, alátámasztható a valósággal.

Ettől nyilván, ha az ember Richard Nixon feltétlen híve volt, és bármit is csinált, ő egy kiváló elnök maradt, annak hathat ez a film propagandaként. Az igazság az, ha ebben a filmben lett volna, pláne ha sok lett volna a fikció, akkor értékelhető lenne propagandafilmként, de így semmiképpen sem. Ráadásul ez a film (és a könyvtől talán csak ennyiben különbözik), Nixon második beiktatásáig tart, az utána lévő eseményeket már csak kiírják, egy írógép segítségével. Ez egy megtörtént történelmi eset feldolgozása. Nem olyan környezetben, nem olyan országban készült eleve, ahol egy történelmi film ki tudná fejteni a propaganda hatását. Semmiképp sem a gonosz, bestiális áll szemben a patyolatfehér angyalival. Ez egy történelmi esemény feldolgozása, a benne szereplők szemszögéből.

Oliver Stone

H: Van egy másik mainstream rendező, akit idehoznék, ő Oliver Stone. Két olyan filmje is van, ami kap hideget és meleget, de inkább hideget. Az egyik a JFK – A nyitott dosszié 1991-ből, amely a főszereplő karakter, Jim Garrison (akit Kevin Costner alakít a vásznon) visszaemlékezésein alapszik. A téma a Kennedy-gyilkosság. Ez lehet propagandafilm?

L. A: Közelít hozzá, de azért még ez sem az. Ebben a filmben nagymértékű a fikció, és igen erősen épít az összeesküvésekre egy történelmi esemény kapcsán. A filmesztétikusok egyébként beválasztották az év vagy az évtized legjobb filmjei közé, tehát ebből a szempontból szerették. A cselekmény jól épül fel, és még a legkisebb szerepekben is óriási színészek játszanak.

De Oliver Stone valóban elmondta, hogy ő nem fogadja el a Warren-jelentést, a gyilkossággal kapcsolatos hivatalos megállapításokat, egy ellenmítoszt próbált felépíteni. Erőteljes kutatómunkával, történészek segítségével kiválasztott egy megközelítést. Ez inkább egy így is történhetett megközelítés.

Ugye ez a történet egy perre fut ki, és az ott bemutatott, Tommy Lee Jones által játszott Clay Shaw bűnösségét semmi sem bizonyítja, fel is mentették, a filmben is. Itt is előtűnik egy szál, Mr. X (aki hasonló karakter, mint a Watergate-ügy kapcsán a névtelen informátor, Mélytorok), akit Donald Sutherland alakít, de akinek a valódi személyét nem ismerjük. Ő felvázol egy politikai összeesküvést.

Ezeket a filmalkotásokat egyébként, különösen a hidegháború időszakában paranoia-thrillereknek hívták. Ezt a 90-es évekre ültette át Oliver Stone. Clay Shaw, a kubai szál, a maffia, a szovjetek, CIA, titkosszolgálat, sokféle összeesküvés-elmélet, paranoia felsejlett. De Stone nem mondta, hogy ez az egyetlen és igaz változat, hogy biztosan Clay Shaw a főbűnös. Azóta is születtek más ellenmítoszok a Kennedy gyilkossággal kapcsolatban, másoktól is.

H: Oliver Stone másik ilyen filmje, milyen érdekes, a Nixon, főszerepben Anthony Hopkinsszal.

L. A: A Nixon azért több valóságelemet mozgat meg, mint a JFK, hiszen az elnök maga számos beszélgetését szalagra vette. A megközelítés az egyedi, valamint Hopkins zseniális játéka. Ebből a filmből nem egy szimpatikus Nixont ismerhetünk meg. De azóta is készült már róla film, ugye a Frost és Nixon, ahol esendőbb a karakter. Mindennek ellenére, hogy Hopkins Nixon ábrázolása nagyon ellenszenves, a Stone-féle Nixon sem éri el a propagandát. Fontos hozzátenni, hogy amikor ez a film készül, Nixon már nem élt.

Vannak-e amerikai propagandafilmek a háború után?

H: Ha az Egyesült Államokról beszélünk, akadnak propagandafilmek a 60-as évektől kezdődően? Azért kérdezem csak innentől kezdve, mert azt beszéltük is, hogy második világháborús propagandák léteztek. Egy diktatúrában nem meglepő, ha vannak ilyen alkotások, de mi a helyzet Amerikával?

L. A: A fősodorban, a játékfilmek között igazából nem voltak. Propagandaszálak a hidegháború során készült alkotásokban voltak, például előjönnek a szovjet kémek, mint társadalmat bomlasztó elemek, ezek az amerikai külpolitika narratíváival sokszor egybecsengtek. De frissebben születtek olyan játékfilmek, amik Donald Trump eljövetelét jósolták meg, bizonyos isteni jelekből. De ahol inkább propagandisztikus elemek voltak, azok inkább a dokumentum-, és a riportfilmek voltak. A legismertebb név ebből a körből talán Michael Moore, ő annyira gyűlölte az ifjabb George Busht, hogy az elvileg dokumentumfilmjei is sokszor csorbát szenvednek hitelességi szempontból, több helyütt.

De éppen Oliver Stone is készített riportfilmet Fidel Castroról. Erről nem lehetett nem levenni, hogy rajong Castroért, és szépíteni akarta a kubai történelmet, történéseket.

Viszont olyan nagyjátékfilm, amely egyértelműen propagandisztikus célokat szolgál, nem volt. De ismétlem, szubjektíven akkor is rá lehet valamire mondani, hogy propaganda, hogyha például annyira pozitívan mutat be egy, mondjuk kisebbséget, hogy másnak az már propagandisztikusnak tűnik, pedig ez pozitív üzenetet hordozna.

Mindig kritikus szemmel kell figyelnünk, tudni kell, hogy mik a történelmi és melyek a fikciós elemek, és ebből adódóan hol van az, ahol megbicsaklik a történelmi értelmezés.