Borsos Annamária: Gyerekeket tanítani óriási ajándék és egyben óriási lehetőség is

Borsos Annamária – tanítványainak, ismerőseinek „Marcsi néni” – zenetanár, zeneművész és zongorista, élete nagy részét a tanításnak szentelte, de a város kulturális életében jelenleg is aktív szerepet vállal. A várostól március 15-én átvett Pro Urbe-díja kapcsán mesélt zenei pályájáról, a Zoltán Péterrel való közös karitatív tevékenységéről, hitvallásáról, és a tanításhoz fűződő élményeiről is.

Hogyan fogadta a kitüntetést?

„Mint minden eddigi kitüntetést igencsak meglepődéssel szoktam fogadni, ezt is úgy fogadtam. De emögött az van, hogy igazából sose éreztem a munkámat áldozatnak, hanem mindig is teljesen természetes tevékenység volt.”

Marcsi néni, ahogyan tanítványai hívják, évtizedeken keresztül oktatott zongorát a zeneiskolában. Emellett koncerteket is adott, a művészi vonalat is ápolta egész életében.

“Amellett, hogy az ember tanít, a hangszerét is művelni kell” – vallja. „Nincs olyan iskola, amelyiknek a kórusát ne kísértem volna. Tehát nincs olyan templom, amelyikben ne orgonáltam, vagy ne játszottam volna itthon Hódmezővásárhelyen. Most például a Bethlen kórusát kísérem.”

Zenei érdeklődése egészen kisgyerekkoráig, három-négyéves koráig nyúlik vissza, amikor is nagymamájának köszönhetően rendszeresen eljártak a karácsonyi éjféli misére. 

“Fölcsendült az orgona, én pedig kiperdültem oda az oltár elé, és elkezdtem vezényelni. Egész egyszerűen nem bírtam magammal, áramütésként ért, muszáj volt. Nálunk szólt a rádió, a zene, én mindig táncoltam. Édesanyám be is íratott engem és a testvéreimet balettozni. Egészen harmadik osztályos koromig balettoztam, a balettintézetbe is fel akartak vinni, de a szüleim nem engedték, hogy harmadik osztályosan elkerüljek itthonról.”

Zenei tehetsége korán megmutatkozott, amit hallott, próbálta lejátszani hallás után. 5 évesen már beíratták a vásárhelyi zeneiskolába, vagyis korábban járt oda, mint rendes iskolába. Ennek ellenére eleinte nem akart művészi pályára menni, még akkor sem, amikor nyolcadik osztályos korában azt javasolták, a konzervatóriumban folytassa. Jobban szeretett sportolni, atletizált is.

“Nem tudtam elképzelni azt, hogy én három-négy órákat üljek a zongora mellett, és gyakoroljak. Már pedig azt kellett volna tenni. Végül biológia-kémia tagozatra mentem a gimnáziumba, azt terveztem, orvos leszek, a zongora pedig megmarad hobbinak.

Másodikos gimnazista volt, amikor a gyulai Erkel Diákünnepen Gyulán aranyérmet nyert. Mivel a biológia nem ment neki elég jól, a zongorázás viszont könnyedén ment, harmadikos gimnazista korában fölvételizett a szegedi konzervatóriumba. Értettségi után már kikristályosodott benne, hogy inkább muzsikus lenne, hiszen egyre többet és egyre lelkesebben ült a zongora mellett. A konzervatórium harmadik osztálya után javasolta neki az egyik tanára, próbálja meg a (zeneművészeti) főiskolát, amit el is végzett. 

Kezdettől fogva az volt a terve, hogy tanítani fog. Először Csongrádra került, az ottani Ének-zenei általános iskolában tanított, ahol Galli János volt az igazgató.

Tőle tanultam, hogy nem elég tanítani, a hangszerünket is művelni kell, végül is ő tanította meg, hogy mindig gyakorolni kell. Tehát mindig művelni a hangszert, mert nem lehet hagyni,elfelejteni azt, amit az ember már megtanult.

5 év után, 77-78-ban került haza a zeneiskolába – Szalainé Komoly Zsuzsa hívta haza egy zongoratanárnő megüresedett helyére – itt dolgozott egészen 2023-ig. A mostani az első tanév, amikor már nem vállalt óraadást, aminek azért örül, mert azért az unokák mellett kell a több szabadidő.

“A Zoltán Péterrel való karitatív munka az utóbbi időben igencsak föllendült” – meséli Marcsi néni.

A városi rendezvények rendszeres fellépői, de emellett rendszeresen járnak a Kovács-Küry Időskorúak Otthonába, a Hajléktalanszállóra, a Sorsok Házába, a Nyugdíjas Lakóparkba, a Mindszenti Gondozási Központba,  és a Vakok Otthonába is zenélni, mindezt tiszteletdíj nélkül.

Szinte a leghálásabb dolog nekik játszani. Ezek ilyen könnyekig hatoló dolgok, ritkán szoktam könnyen nélkül megúszni. Hihetetlen módon ránk tudnak hangolódni. Persze ehhez kellett Zoltán Péter, nélküle semmi nem lenne. Félkarú óriás lennék nélküle! Ő az, aki cipeli nekem a hangszert, aki leszervezi a programokat. Rutinosan megy a dolog már.

“De meg kell említenem, hogy a Péczely Attila Zeneiskolától, Vágó Jánostól mindig megkapjuk a hangszert, ezért is köszönettel tartozom.”

Zoltán Pétert egyébként Felletár Béla révén ismerte meg, hiszen az ő tanítványa volt. „Ő szólt nekem, amikor még gyes-en voltam, nincs-e kedvem korrepetitorkodni. Boldogan mentem. Peti egyike lett a fiúknak, akiket kísértem. Egy fafúvós versenyre készült Szegedre, én kísértem őt. Azt hiszem, nyolcadikos lehetett akkor. Aztán elkerült a konziba, majd a főiskolára, mielőtt visszajött. Aztán én lettem az ő tanítványainak a zongorakísérője is, a régi ismeretségre való tekintettel. Hamar kiderült, hogy mi egészen jól tudunk együtt muzsikálni, azóta is tart ez a barátság.”

A közös zenélések óriási élményt jelentenek mindkettőjüknek. 

„A szociális otthonban operettet is játszunk” – meséli. „A Csárdás királynőből, és biztatjuk is őket, hogy énekeljék, ha tudják. Ahogyan folyamatosan felszabadulnak, az valami fantasztikus. De van, ahol egyáltalán nem, van, ahol meg teljesen. Döbbenet egyébként ez a folyamat, ahogy az emberek rá hangolódnak, vagy kívülmaradnak, de a legritkább esetben szokott ez előfordulni.”

Mit gondol, a zene meg tudja változtatni az embert? 

„Hogyne! Rettentően, hihetetlen módon! Egyszer egy továbbképzésen Vekerdy Tamás jött hozzánk előadást tartani. Elmesélte nekünk, hogy ugye tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora nagy lehetőség van a kezünkben akkor, amikor zenét tanítunk, és heti kétszer fél órában négyszemközt tudunk a gyerekekkel lenni. Ez a négyszemközt együttlét millió meg egy dologra ad lehetőséget. Akkor egy lámpa világosodott föl az agyamban, hogy ez valóban egy óriási ajándék, amivel bizony érdemes élni. Számtalan olyan növendékem volt, aki sokkal szívesebben járt hozzám beszélgetni, mint zongorázni, mert nem gyakorolt. Életmódbeli tanácsokat adtam, és rengeteget osztogattam, nagyon sokat meg is fogadtak belőle.” 

Volt tanítványaitól hallottam, hogy nem igazán tett különbséget tehetséges vagy nem annyira tehetséges gyerek között.

„Pontosan ezért, mert sokkal inkább a gyereket néztem, és nézem a mai napig. Tehát nem az volt a célom, hogy mindenképp kihozzak valami csúcsteljesítményt belőlük. Soha nem tudok egyformán tanítani két embert. Mindegyikhez másképpen nyúlok. És ebben ez az izgalmas, ezt nem lehet megunni. Függetlenül attól, hogy most sikerül-e megtanítani zongorázni, vagy nem. Valamilyen szintre biztos eljutunk, hogy ha kellő türelemmel dolgozunk mind a ketten.”

Marcsi néni tanítványai közül bőven voltak olyanok, akik nagyon szép zenei karriert futottak be, azonban neki soha nem ez volt fontos elsősorban. Mindenkivel megtalálta a hangot, és testi fogyatékossággal élő gyerekeket is tanított.

“Itt azon volt a hangsúly, hogy a koncentrálóképességét is fejlessze az ember, mert ezek általában szanaszét figyelő gyerekek. Volt olyan kisfiam, akinek folyamatosan halt el az hallóideg-sejtje. Akkor jött hozzám, amikor valamennyire még hallott, később teljesen megsüketült. Az idős édesanyja máig hálás, hogy van hangélménye, amit  tőlem kapott. Úgy gondolom, ezt a sokoldalúságot sikerült átplántálnom, hogy ne csak zongorázzunk, hanem ennél sokkal-sokkal több lehetőség van.”

Mindemellett a zenetanár-zongorista számára fontos volt a magyar népdalkincs ápolása és terjesztése is, egy ideig táborokat is szervezett a saját házában nyaranta. 

“Amikor elköltöztünk a régi zeneiskolából, egyre jellemzőbb lett, hogy megcsappant az a gyerekanyag, akik úgy jöttek hozzánk, hogy tudják a gyerekdalokat. Akkor határoztam el, hogy ha másnak nem is, akkor legalább a barátainknak, meg a rokonokgyerekeknek ezeket a legelemibb gyerekdalokat, a gyerekjátékokat megtanítom. Több nyáron át csináltam, aztán abbahagytam, mert elfogytak a gyerekek, szívesebben mentek strandra. De biztos nem veszett kárba, mert most is van olyan tanítványom, aki akkor hozzám járt.”  

Még mindig vállal tanítványokat?

Igen, megtalálnak, nem kell hirdetnem magam. Van tanárbácsim, egyetemista kislányom, rokongyerek, egy kis lelkes másodikos. Nincs is több, de ez elég is.

Nem sok ideje lehet pihenésre ennyi minden, meg a karitatív tevékenység mellett.

„A legkaritatívabb az, amikor eljönnek a vasárnapok, itt van a családom, a gyerekek, unokák, és tizenhárom embert megetetek. Ezek mellett lejárok úszni hetente kétszer, és jógázom heti egy alkalommal – ezekhez ragaszkodom. Úgy gondolom, hogy így tudom őket hosszabban “szolgálni”, egészséges maradni.”

Marcsi néni büszkén mesél a tanszaki hangversenyekről is, amit régebben szervezett a zeneiskolában. Ezekről hangfelvételeket is készítettek és mindig volt valamiféle szempont, vagy egy kottát játszottak el  – például Schumann Jugendalbum-ját, vagy barokk zenét játszottak, akkor mindenki barokkot játszott. Sajnálja, hogy ilyen most már nincsen. 

Milyen tervei vannak még? Folytatja, ameddig csak bírja?

„Az a helyzet, hogy célok nélkül nem működök. Sokat dolgozok a kertemben, nézem, miből mi lesz. Így van ez az életben is: amit magvakat elültetünk, abból, ha öntözöm, lesz-e belőle valami? Csináltam 30-éves jubileumi koncertet, csináltam 40-éves jubileumi koncertet, de nem csináltam 50 éveset. Erősen forog a fejemben, hogy ezt még meg kéne csinálni. Schubert továbbra is nagy szerelmem, a halála után jelent meg három zongoradarabja, amit én részleteiben már eljátszottam, de a hármat egyben még soha. Ezt lehetne az alapműsor.

Egyébként meg, ha hívnak, megyek továbbra is. Április 15-én a Nyugdíjas Lakóparkba hívtak, ott lesz egy költészet napi program, ott játszok majd zenei betéteket. Ezekre persze gyakorolni kell – ezt este szoktam, amikor már minden rendben van, mindenki jóllakott, csöndben van. Nincsenek konfliktusaim, olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel megértem magam, értjük egymást.

Végtelen hálás vagyok az egész életemért!”