Arany-Tóth Katalin: Az empátia hiányzik nagyon a mai politikából
„Erős élni akarás volt bennem gyerekként, talán ennek köszönhetően maradtam meg, miközben már majdnem lemondtak rólam” – mondja a vele készített interjúban Arany-Tóth Katalin, Hódmezővásárhely Tabán, 3-as körzetének júniusban megválasztott képviselője, akiben mára is megmaradt ez az „erős élni akarás”. Az ötvenkilenc éves – ma már mondhatjuk így – politikus asszony öt éve megelégelve a száraz számok és a könyvelés világát, egy magán egészségügyi szolgáltató recepciós pultja mögé állt. Ott nem a rideg számokkal foglalkozik, hanem az emberekkel, miközben élete eddig megvalósítatlan tervein dolgozik. Szemmel látható céltudatossággal. A találkozónkra kerékpárral érkezett.
Nem „tolta túl” ezt a biciklit? Nem mai darabnak tűnik.
– Időnként vannak már vele bajok. Huszonöt éves, de szeretem. A szívemhez nőtt.
Ön ilyen ragaszkodó típus?
– Abszolút. Nehezen válok meg dolgoktól, főleg, amikhez szép emlékek kötnek.
Sok ilyen dolga van?
– Az 53 m2-es panellakásban, ahol a három gyerekem közül a legnagyobb fiammal és a cicáimmal élek, ennek vannak korlátai. A könyvek, a saját és mások verses kötetei, az életemnek olyan epizódjai, amelyek valamire tanítottak, vagy életem egy szakaszán útbaigazítottak, ezek igazán „az én dolgaim”.
Politikusoknál ritka, hogy valaki ilyen érzelemgazdag legyen.
– Akkor lehet, hogy én nem vagyok politikus? – kérdez vissza mosolyogva. Én abban hiszek – folytatja -, hogy az élet mindig tanít valamire minket. Kisgyerekként például egy komfort nélküli épületben, nagyon nehéz körülmények között éltünk. Ám én ma nem úgy tekintek arra a házra, mint egy romos viskóra, hanem mint a gyökereimre. Apukám tizenhét évesen a Magyar Ellenállási Mozgalomhoz csatlakozott Békéssámsonban, a szülőfalujában. Letartóztatták őt és a társait. A rendszerellenes csapatukból kettejüket halálra, a többieket együttesen száznyolcvanhat év börtönre ítélték. Apukám tizennégy évet kapott, hét és fél év után szabadulhatott. Soha nem bánta meg azt, amit a hazájáért tett. Kisgyerekként nem sokat értettem az elbeszéléseiből, akkor csak az életét figyeltem. Láttam, hogy az én apukám erős, az én apukám határozott. Szókimondó és egyenes, de nagyon emberséges is. Láttam, hogy önmagával szemben nagyon következetes és hogy becsületes. Ő az én nagy példaképem. Hiába volt agronómusi végzettsége, a politikai múltja miatt csak kétkezi munkásként helyezkedhetett el. Amit én láttam kislányként benne, idővel meglátták a felettesei is, így csoportvezető lett, majd művezetőként ment nyugdíjba a porcelángyárból. Se a munkahelyén, se otthon nem főnökösködött. Nyolc éve veszítettük el. Ma anyukám szeretete és gondoskodása jelenti számomra a szülői biztonságot, akinek éppúgy hálás vagyok mindenért. A gyökerek nagyon fontosak számomra.
Az apa életpéldája inspirálhatta arra, hogy közszerepet vállaljon?
– Apu a rendszerváltás utáni legelső ciklusban városi képviselő volt a közgyűlésben. Én pedig nagyon büszke voltam rá. Gyerekként nagyon visszahúzódó voltam. Amikor például az iskolában felelni kellett, és nem tudtam valamit, én akkor is csak csendben, némán mosolyogtam.
A mosolygás tudatos? Azért kérdezem, mert ön állandóan mosolyog.
– Nem. Velem született „rendellenesség”. Egyébként szerintem minden más lenne körülöttünk, ha egy mosollyal mindig többet tudnánk adni. Ha pedig rámosolygunk az emberekre, ők visszamosolyognak ránk. Rengeteg magányos ember van, tulajdonképpen mindannyian azok vagyunk. Ha nem is tudjuk mindenki terhét magunkra venni, át kell éreznünk a helyzetüket. Szerintem az empátia hiányzik nagyon a mai politikából.
Hogy lesz egy mosolygós, visszahúzódó törékeny asszonyból városi képviselő?
– Kicsit vissza kell mennem a rendszerváltás idejére. Eufórikus hangulatban kísértem figyelemmel azt az időszakot. Hittem én is abban, hogy minden más lesz. Hatalmas lehetőséget kaptunk, amellyel sajnos nem jól éltünk. Aztán sorra rossz vezetőket választottunk, akik visszaéltek a hatalmukkal, és gyakorlatilag ketté szakították ezt az országot. Ma pedig már egy „U betű”-szerű visszakanyarodást látok, és nem vagyok túl optimista. Sokáig szolgalelkűként éltem, nyílt lázadó soha nem voltam. Kicsit bedarálódtam az élethelyzeteimbe, de láttam, nekem is tennem kell valamit a hazámért. Kicsiben, itt Vásárhelyen, mert itt ugyanolyan sötét lett minden, mint az országban.
Feliratkozott a képviselőjelölti listára?
– Nem. Az alapvető értékrendünk szerintem nem változik, de a hozzáállásunk és a véleményünk változhat. 2017 decemberében kezdődött minden, egy facebook élő videóval. Akkor az alig ismert Márki-Zay Péter jelentkezett be, és elmondta, hogy összellenzéki polgármesterjelöltként indulni fog az időközi választáson. Őt nem, viszont felesége édesapját, Vincze főorvos urat ismertem és tiszteltem. Tudtam, rendes család. Ahogy Pétert figyeltem, hitelesnek láttam. Láttam benne azt az emberiességet, és erős igazságérzetet, amit annak idején apuban is. Tudtam, hogy ezzel a morállal, ami a városra rátelepült, szakítani kell, mert vállalhatatlan tovább. Ésszel megértettem, hogy én is felelős vagyok a jövőnkért, azonban az egyetértésemen kívül ekkor még nem tettem semmit. Nem álltam nyíltan ki. A zsúfolásig megtelt városi könyvtárban rendezett kampánygyűlésre elmentem. Az üvegajtó mögött álltam meg. A végén odajött Péter hozzám. Eddig a pontig bírtam a némaságot és a tétlenséget.
Mi volt az a konkrét pont, ami a „tettek mezejére” röpítette?
– Pontosan azt éreztem 2018 elejére, amit annak idején a rendszerváltáskor is. Tudtam, hogy eljött a változás ideje a városunkban. Feledhetetlen érzés volt a győztes választás éjszakája. Rengetegen voltak a kis Vukban. Aztán elindult konvojban villogva, kürtölve a megszámlálhatatlan sok autó a Kossuth térre, a városháza elé. Útközben az emberek tapsoltak, zászlókat lengettek a házak ablakaiból. A város e napon felszabadult. Beleborzongtam amikor a téren a spontán összegyűlt tömeg elénekelte a Himnuszt. Azon az estén sok minden megváltozott bennem.
Mégsem jött el ekkor még az ön ideje?
– Bekapcsolódtam a lelkes kampánycsapat munkájába. A következő választást is ez a kis csapat vitte győzelemre, majd ezt követően jött a felkérés, hogy a tabáni körzetben induljak el az idei választáson. Hezitáltam, de tudtam belül, hogy el kell indulnom, mert most így tudok segíteni.
Hogy élte meg a győzelmét?
– Én mindig az idővel futok versenyt. Amikor az eredményváróra érkeztem, éppen az én nevem volt a kivetítőn, s láttam, hogy száz szavazattal vezetek. Érdekes, nem magamért, inkább a többiekért, főleg Horgos Nóráért izgultam, mert az ő körzetéből nagyon lassan csorogtak az információk. Aztán kiderült, hogy nem csak Péter győzött immár harmadszorra, hanem mind a tíz egyéni körzetet a mi jelöltjeink nyerték. Eufórikus érzés volt.
Elárulja, hogy mi a győzelem titka?
– Nincs rá receptem. Talán a hitelesség és a kitartás. Amit tudok, hogy gyerekként majdnem meghaltam. Már majdnem lemondtak rólam, de azt mondta az orvos, hogy ez a kislány élni akar. Szerintem az élni, a jót tenni akarás, a céltudatosság, és az őszinte odaadás nagyon fontos. Ma már nem csak mosolygós vagyok, hanem céltudatosabb is lettem. Ötvenkilenc évesen például beültem a főiskolai padba, és azt, amit nem tudtam annak idején elérni, most valósítom meg. Óvodapedagógus leszek, hogy azt, amit én az élettől ajándékba kaptam, tovább adhassam a legkisebbeknek. A képviselőségemre is szolgálatként tekintek, és ebben a minőségben is önmagamat adom. Én nem tudok úgy viselkedni – és nem is akarok -, hogy más képet mutassak magamról, mint ami valójában vagyok.
Hozzászólások lezárva.