A sport megtanít rá: az idő jó barát. Ha nyerésre állsz, lehet vele játszadozni, de ha hátrányban vagy, a perceket tűpontosan beosztva kell igyekezni mellette, máskülönben lejár.
Az én olvasatomban az utóbbi teljesülése járult hozzá leginkább ahhoz, hogy Hódmezővásárhely polgármestere az előválasztáson megnyerte a miniszterelnök-jelölti versenyt. A televíziós szereplések és még inkább a képviselőjelölti, illetve a kormányfőjelölti viták stopperórái összeszedettségre, mondanivalójának tömörítésére késztették a riválisainál jóval hitelesebbnek, önazonosnak tűnő aspiránst, aki ráadásul új hang és új arc volt azon a színpadon, amit a hazai baloldali politika matuzsálemei ácsoltak, ráadásul nem neki, hanem szándékuk szerint maguknak.
Amikor e sajátos háziverseny győztese lett, és néhány napra rá összpontosult az ország és a világ figyelme, talán előnyben érezhette magát, a közvélemény-kutatások is ezt támaszthatták alá, de mint múlt vasárnap kiderült, olyanok valójában nálunk nincsenek. A mérések esetleg arra alkalmasak, hogy a kérdező elbeszélgessen a célközönséggel, őszinte válaszokat nem lehet remélni. Olykor saját közösségünkben, baráti társaságunkban, még családunkban sem nyilvánulunk meg politikai nézeteinkről, nehogy elmérgesedjen a helyzet, akkor miért avatnánk be egy vadidegent, mit gondolunk a pártokról, és egyáltalán a közélet szereplőiről.
Szóval a győzelmi mámor feledtette az időfaktort, s közel két hónapos hallgatás következett, mintha játszva is meg lehetne nyerni az áprilisi rangadót. További vitákra esély sem volt, így azok a keretek is tovatűntek, amik egyben tarthatták volna a kívülálló markáns közlendőjét. Az elvesztegetett idő alatt, vagy később nem született egyetlen olyan fülbemászó üzenet sem, amit mantrázni lehetett volna annak a meghatározó választói rétegnek, akik ténylegesen eldöntik a választást, de valójában nem kíváncsiak programokra, szakpolitikai javaslatokra, csupán a létük és a biztonságuk érdekli őket. Egy érzés, egy történet, amikben magukra ismernek, ami megegyezik a sajátjukkal.
Most a vesztes oldalon mutogat mindenki mindenkire, pedig felesleges ostorozni egymást, mert nem vagyunk különbek a másiktól. A történelem nem tud becsapni: nekünk, magyaroknak már évszázadok óta a megélhetőség az elsődleges, és az, hogy ehhez vezetőt találjunk, aki megóv a viszontagságoktól. Jobb szeretjük a megoldást készen kapni, mint kitalálni: ide veled, sült galamb! Persze vannak sokan, akik nem, de a többség abból falatozna. És ha repül felénk, akár év elején a visszadó, a 13. havi nyugdíj, a fegyverpénz, nem térünk ki előle. Elkapjuk, mert jól esett. Hogy hitelből volt – kit érdekelt? Ha majd fog, na az lesz egy új többség. De arra még éppúgy várnunk kell, mint a kampánybéli befejezetlen mondatok végére. Kár volna újakba gabalyodni, az idő szalad, és eljár a tékozlók felett.