Csúcsot döntöttek a vásárhelyi szánkódombon szombaton és főleg vasárnap a műhavat élvező gyerekek és felnőttek. Vasárnap délelőtt négyszáznál is többen látogattak ki a helyszínre.
Még egyszer! – alighanem ez volt a leggyakrabban a gyerekek szájából elhangzó szó a Tisza István út melletti Somogyi-dombon, mely nyugati és északi oldalát a város egy hóágyúval tette téliessé még a hét elején, azaz alkalmassá a szánkózásra.
A hajnalonként minden nap a hizlalt (mű)havat hét közben csak a késő délután használhatták nagy számban a gyerekek, ugyanis fél 4-4-ig iskolában voltak.
A hétvégén azonban egész nap szabadon szánkózhattak, ahogy tették ezt rengetegen. Vasárnap délelőtt – az edzett meccsjárók becslése szerint is – egyszerre négyszáznál is többen tolongtak – szülők, nagyszülők, kis- és nagyobb gyerekek a domb tetején vagy a lejtő alján.
Előkerültek még a hatvanas évekből származó vasszánkók is, és minden, amin csak le lehetett csúszni.
– Ezzel a még a nagyapám a Bocskai-havasokban szánkózott, abban az időben – mesélte Kovács Ferenc – ott még nem volt sem lakótelep, se egyetlen bevásárlóközpont sem, csak szerény házikók álltak, melyekben sok gyerek élt. Na, velük együtt szánkóztak az akkori nagy-nagy havazásoknak köszönhetően – idézte fel Kovács Ferenc, aki unokáját, Zalánt hozta ki a Somogyi-dombra a réges-régi szánkóval.
A kisebb gyerekek vagy nem láttak még havat, vagy koruk miatt nem emlékeznek arra, hogy két éve hóembert is lehetett belőle gyúrni, igaz a hó akkor csak napokig tartott.
– Nem csak az a legjobb, amikor lecsúszunk, de az is, ha felborulunk – mondta több gyerek is, s bizony borutak is vagy véletlen, de inkább szándékosan, hogy aztán nagy nevetve álljanak fel. Ültek gyerekek egymaguk, az apukájukkal vagy a kisebb nagyobb testvéreikkel a szánkóra, de a bátrabb anyukák is a ródlira ültek, gyerekeikkel élvezve a csúszást.
– Mind a háromféle lejtőt kipróbáltam. A viszonylag legkönnyebbel kezdtem, mely az áruházak felé lejt, aztán átmentem a strand felőlire, mely végén egy huppanó teszi érdekessé a csúszást, de a legjobban a csúszdapálya melletti azaz a legmeredekebb tetszett – sorolta a pályák jellegzetességeit Kocsonyi Zsolt, akit vásárhelyi származású, de Békéscsabán élő szülei csak azért hoztak el a hét végére, a nagymamához, hogy szánkózni tudjon valahol.
– Mi azon gondolkodtunk, hogy Szolnokra megyünk, mert azt olvastuk, hogy ott is van műhó, aztán láttuk, hogy Vásárhelyen működik is a pálya, ezért ide jöttünk, és azért is, mert ez közelebb van hozzánk – mondta a kunszentmártoni Balogh Ernő, aki három csemetéjét is bepakolta a kocsiba. Szerencséje volt, talált még parkolóhelyet. Aki nem az beállt a bevásárlóközpontéba, s gyalog tette meg az utat, gyerekét kézen fogva, hóna alatt a csúszkával vagy a szánkóval.
De találkoztunk mórahalmi, szegedi, makói, szentesi, békéscsabai és gyulai családokkal is. A szánkózók zömét azonban a vásárhelyi gyerekek tették ki. A legkisebbek az új élményektől vagy a számukra szokatlan télisporttól úgy elfáradtak hogy az apukák szinte az autókig szánkón húzták vissza őket – független attól, hogy a szánkódombot csak az őszi avar és a fű veszi körül.
