Csak azok hiszik, hogy a hosszan tartó forróság nem a klímaváltozás miatt van, akik az utóbbi éveket egy kő alatt, esetleg a hűvösön, vagy jéggyárban esetleg baromfi feldolgozóban töltötték. Kép: Fortepan / Szabó Farkas Edit.
Lassan már hozzászoktunk a nagy meleghez, de annyira, hogyha nincs napközben 35-37 fok meleg, akkor már pulóver, netalán kabát után nyúlunk, ahogy tette a minap egy férfi, aki a Tóalj utcán gyalogolt Vásárhelyen, teljesen begombolt dzsekiben. És nem imbolygott a meleg (vagy más hűsítő ital) miatt, és nem is vörösödött a feje, közelgő jeleként a mindent megoldó hógutának. Miközben a tízen-huszonéves lányok nem győztek olyan gyorsan elrollerezni az utcákon, hogy a menetszél kellemesre hűtse a bőrüket.
A városkörnyéki természetes vizek majd’ kiszáradtak, a gabona, de már a szüret is egy hónappal előrébb van, és jól látszik, hogy a kukoricából, vagy a napraforgóból már akkor sem lenne semmi, ha Noé most állna neki hajót ácsolni a Kása erdő mellett.
A hetvenes években – a korabeli sajtó szerint – már az is heves strandidőnek számított, ha – horribile dictu – 28 fokra felszaladt a hőmérő higanyszála, ha még ennél is magasabbra – mondjuk 32 fokra futott fel, már kánikuláról szóltak a hírek, de annyira, hogy a Nők Lapja szerkesztői félretették a Május 1 ruhagyárban, vagy az Újpesti Fonóban készült termelési riportjaikat – melyben Kovácsné Kis Katalin osztotta meg nehéz, de küzdelmes sorsát a kétgyermekes asszonytársaival – és elővették a Hogyan védekezzünk a hőség ellen a munkahelyünkön típusú írásaikat, mindjárt a címlapon elkezdve.
A korabeli tévés időjárás-jelentésekben még nem az apokaliptikus melegről szóltak. A kor embere, ha hosszú forró nyárt kívánt, akkor elment a könyvtárba, s kivette Faulkner hasonló című regényét. Aki pedig a melegben erre is lusta volt, akkor Ben Quick kalandjai hamarosan tévésorozatban fogyaszthatta, minden pénteken.
A korszakot idézzük fel egy 1970-ből származó tévés időjárás-jelentés segítségével: