Nem billegett, kicsit sem. Úgy borult, hogy csakúgy nyekkent.
Bebizonyosodott, ami látszott is, hogy az egység nagyjából az ellenzéki előválasztás lezárásig tartott. Aztán az érdekházasság szakadozott, ki-ki beszélt a maga nyelvén, olykor sokat, olykor botladozva, és akikhez szóltak volna, mire voksolásra került a sor, elbizonytalanodtak, a dolgaikat átértékelték.
A kormányoldal korlátlan erőforrásokkal hirdethette a maga igazát, ezzel a fölénnyel nem lehetett versenyre kelni. Egzisztenciális és fizikális biztonságot ígértek, azt, ami a magyar választópolgárok többségének évtizedes igénye, mondhatni legfontosabb elvárása.
Vereségből lehet, sőt kell tanulni. A diadal elfedi a hibákat, a kudarc rávilágít. S ha valaki nyerni akar, azokkal szembe kell nézni. A politika világa megköveteli, hogy a benne munkálkodók legalább négyévenként megtegyék. Lehet úgy vélekedni, hogy ez az egész eleve tisztességtelen volt, de ha felállunk a rajtvonalra, azzal elfogadjuk a versenyszabályzatot.
Talán megjósolható: belátható időn belül nem lesz Magyarországon ellenzéki előválasztás.