Márki-Zay Péter polgármester hírlevele a Vásárhelyi Valóság legutóbbi lapszámában jelent meg.
A sajtó is beszámolt arról a végtelenül sajnálatos esetről, amely még az év végén és az új év első napjaiban, városunkban történt.
A Kovács-Küry Időskorúak Otthonának munkatársai mentőt hívtak egy idős nénihez, akit az SBO-ra szállítottak. A beteget nem sokkal később visszaküldte a kórház az otthonba. Pár nap múlva újra beküldte az otthon a nénit, mert állapota rosszabbodását tapasztalták, majd az SBO a vizsgálatokat követően ismét visszaküldte. Harmadjára is beküldte az otthon a nénit, akit ekkor már osztályra vettek, és megkezdték az ellátását, de úgy tűnik, későn. A néni január 2-án elhunyt.
A másik megrázó – szintén a közelmúltban történt – eset Sándoré, akire számos lakossági panasz érkezett hozzám. Ő az, aki a Serház téren a Máltai Szeretetszolgálat délelőtti ételosztása után sem hagyja el az ingatlanunkat, az oda délután sportolni érkező gyerekektől kéreget, őket zaklatja, ott alszik egy oda került ágyon, a volt kerékpártároló szélvédett, de oldalról nyitott teteje alatt.
Tudni kell, hogy Sándor súlyosan fogyatékos, fogalma sincs róla, mi a helyes és mi nem. Az ilyen embereknek hozták létre annak idején a Szivárvány Otthont. Az egész megyét ellátó vásárhelyi intézmény célja „a nem foglalkoztatható felnőttkorú, középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékos személyek fizikai és egészségügyi ellátása, pszichés gondozása”.
Sándor ennek az otthonnak volt a lakója, azonban ott nemkívánatossá vált: más lakókon nemi erőszakot követett el, kis híján felgyújtotta a szobáját. A rendőrség hiába akarta visszavinni, ott nem fogadták… Az élete megnyugtató rendezésén dolgozunk.
Ez csak két szomorú eset, amely rávilágít bennünket arra, hogy a magát „kereszténynek” valló állam, a magát „kereszténynek” beállító miniszterelnök és a kormánya mennyire elrugaszkodott a valóságtól. Ha volt is egyáltalán bennük szociális érzékenység valaha, mára biztosan kihunyt. Ezekből a sajnálatos esetekből is látszik, hogy ma Magyarországon nem az ember a legfőbb érték, hanem amije van. Ha nincs semmije, ha idős, ha beteg, ha ellátásra, eltartásra vagy védelemre szorulna, jobb esetben a családjára számíthat, ám ha nincs vagy nem empatikus, a szociális háló szétfoszlottsága miatt ezeket az embereket maga a rendszer kárhoztatja halálra.
Az empátia, a szolidaritás hiánya pedig 15 évvel a kormányra kerülésük után oda vezetett, hogy a társadalom a rendszerváltás óta nem látott mély morális szintre süllyedt. Egyesek szerint ebben van némi tudatosság, hiszen a közönyös, közömbös, befelé forduló, megkeseredett emberekkel bármit meg lehet tenni. Ez kedvező terep a hatalmával visszaélő rezsim korlátlan terjeszkedésének, amely így kénye-kedve szerint élhet vissza a közmegbízatásával, működése során – amint láthatjuk is – akár még a jövőnket is elzálogosíthatja.
Teljhatalma erejénél fogva legyőzhetnek, maguk alá gyűrhetnek sokakat, egy valamit viszont nem – és ezt a történelmi tények is alátámasztják –, az időt!
Idővel a hatalom képes önteltté, zsarnokká, a földtől teljesen elrugaszkodottá válni, de az idő ennek egyszer az útjába áll.
Ha ebből a szemszögből tekintünk akár a mostani eseményekre, az reménnyel kellene, hogy eltöltsön bennünket. Ám belegondolni is szörnyű, hogy hány embernek kell még addig meghalnia, utcára kerülnie, ellátatlanul maradnia a hatalom saját társadalma ellen tanúsított bűnös közömbössége, szolidaritás- és empátiahiánya miatt.
A kormány ahelyett, hogy az elmúlt 15 évben rendszerszintű reformokat hajtott volna végre az egészségügyben és a szociális szférában, betonba öntötte a pénzt. Abból sokat lehetett lopni, visszakövetni pedig elég nehéz.
A korrupt rendszerére futotta, az emberekre nem.
Látjuk valamennyien a kínzó orvos- és nővérhiányt, az ágykapacitás szűkösségét és a betegutak megszervezésében tapasztalt káoszt, a volumenkorlátok miatti időpont-kiosztásokat. Ezek mind-mind azt mutatják, hogy pénzben és a társadalomban betöltött szerepük fontosságában mérik ma Magyarországon az emberi életeket. Tudjuk: „Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér…”
Nálunk azonban ez nem lehet így!
Elfogadtuk a város költségvetését, amely alapján idén mintegy 130 millió Ft-ot tervezünk csak a szociális támogatásainkra. Ez az összeg a problémák gyors kezelésére szolgál, a valós problémákat nem oldja meg. Éppen ezért feladatunknak tekintjük, hogy a januártól indult Szent Ferenc Programunk bevezetésével – most első körben – a szociális bérlakásainkban élőket segítsük a kölcsönös együttműködés jegyében, majd ezt a programot folyamatosan bővítve, szeretnénk ahhoz hozzájárulni, hogy itt Vásárhelyen senki ne kerülhessen emberhez méltatlan helyzetbe.
Polgármesterként fontosnak tartom az egészségügyi ellátás színvonalának emelését, különböző preventív programok bevezetését, a rászorulóink segítését, a családok támogatását, az idősek méltó életkörülményeinek biztosítását, amely mind olyan célok, amelyek nélkül nem beszélhetünk szolidáris városról és valódi közösségről sem. Hódmezővásárhelynek olyan helynek kell lennie, ahol az emberek nem érzik magukat egyedül, ahol van hová fordulniuk segítségért, és ahol mindenki megtalálhatja a maga helyét.
Mi egy ilyen városért dolgozunk!