Interaktív pszichológiai előadást tartottak a vásárhelyi kamaraszínházban, ahol furcsamód megnyugtatóan lehetett gondolkodni a gyász fogalmán.
„Amikor gyászolunk, nem a fejünk törik be, hanem a szívünk szakad meg”, első körben csupán egy közhely címkét érdemelt számomra ez a mondat, amelyet amúgy egy idős asszonytól jegyeztem fel annak ellenére, hogy csak az fogott meg benne, hogy elég szépen cseng. Olyan, amilyen jól mutatna egy Pszichoteátrum előadás másnapi beszámolójában, sőt, akár szombaton este a Szabó Magda Kamaraszínház előadótermében is elhangozhatott. Lent a városháza pincehelyiégében, az utca csípős levegőjétől megmenekülve, egy kedves hangulatú előadóteremben, esetleg nézőtérként összerendezett székekkel és egy kis színpaddal, ahol lehet beszélgetni a gyászról.
Ezen a színpadon Sztárek Andrea és Fórizs Dániel veszekednének arról, hogy kinek állhat jogában rendelkezni az elhunyt szerettük temetését illetően. Az anyját elvesztő fiú és az egykori barátnő karakterek a gyász megélésének különböző aspektusait ábrázolnák Rózsa Ildikó pszichológus segédletével és az idősek alkotta közönség interakcióval. Szép összkép lenne, érdemes elképzelni, akár cikk is születhetne belőle.
Mindenesetre tételezzük fel, hogy szombaton este a Pszichoteátrum interaktív előadás megtörtént, zömében idősebb vásárhelyi nézőkkel, megfelelően családias létszámban, kellemes melegfehér fényárban. A közeg kellőképpen megnyugtató a legsúlyosabb témák megtárgyalásához is. A fentebb hozott idézeten kívül még egy mondatot jegyeztem fel külön:
Sokszor magunkat sajnáljuk leginkább, mert érezzük a veszteséget és a hiányt.
Ezt szintén egy néző mondta, majd erre érkezett a „mindenkinek máshogy hiányzik, aki elmegy” reakció szintén a nézőtérről, ezt a szóváltást pedig akaratlanul is megragadó volt hallani. Ez volt talán az a pont, ahol passzív nézőként is elkapott valami az előadásból, mondhatjuk, megindító volt. Ezt az érzést tette igazán átélhetővé a műsornak az a jelenete, ahol az egyik nézőt felhívták a színpadra, hogy játsszon el egy lányát elveszítő nagymamát, aki az édesanyját gyászoló unokáját vigasztalja. Mivel az est jelentős részében Rózsa Ildikó pszichológus a közönséggel közösen elemezte a színpadon ábrázolt gyászélményeket, a nézők saját tapasztalatokat is megosztottak, ez pedig elég erős tétet adott a már hasonlóakat átélt idős asszony nagymama-karakterének. Személyes élményektől függetlenül is megcsapja ilyenkor az embert az a mardosó érzés torok tájékon, ami általában a sírást előzi meg. Ha azt nem is, de egy-egy könnycseppet mindenképpen sikerült kifacsarnia az előadásnak belőlem, a passzív nézőből is, még felidézve is magával hoz némi gyermekies borzongást.
Furcsa, de sárgás, melegfehér fényben még a halálról is lehet megnyugtatóan gondolkodni, ez mindenképpen megmaradt a Pszichoteátrum estjéből, de talán azt sem túlzás állítani, hogy erős volt a műsor.