A Magyar Országgyűlés és az ország ezen a napon emlékezik meg a kommunizmus áldozatairól. Azért február 25-én, mert Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el a Szovjetunióba. Fontos megemlékezni az eszme nevében elkövetett emberölésekről, a világszerte 100 millió áldozatról, ám a téma átfogó, tudományos, politikai felhangoktól mentes kibeszélésére talán még nagyobb szükség lenne. Nagyobb, mint valaha.
Egy 2000-ben kelt Országgyűlési határozat alapján emlékezünk azóta minden évben február 25-én a kommunizmus áldozataira. Arra a világszerte mintegy 100 millió emberre, akik ezen szörnyű eszme és a hozzá kapcsolódó szörnyű diktátorok akarata és végrehajtóinak keze, puskái által hunytak el. Különbséget tenni egyrészt valóban felesleges. Mert persze megvannak a legnagyobb szörnyetegek, Mao, Sztálin, Pol Pot vagy éppen Rákosi, és persze mindenki, aki zokszó nélkül végrehajtotta az ő döntéseiket.
Hiba lenne mindazonáltal mellettük relativizálni, még ha nem is tapad a kezéhez százezrek vére, például Kádár János személyét, tetteit, korszakát. Ebben nyugodtan megegyezhetünk.
Azonban mégis csak azt lehet mondani, hogy ez a nap és ez a megemlékezés (is) a napi politika „játékszerévé” vált. Amire igazán szükség lenne, minden évben, hogy ezen a napon a politikusok helyett inkább a történész szakemberek szólaljanak meg, még úgy is, ha érveiket ütköztetve vitáznak az elmúlt most már több mint száz év eseményeiről, történelméről.
Mert, és ezt most szigorúan laikusként kérdezem: mit kell gondolnom Nagy Imréről? Vagy Alexander Dubcekről? Aki a 68-as prágai tavasz politikai vezetője volt, de élete végéig hithű kommunista is egyben. A kérdésere biztos nem csak fekete vagy fehér válasz létezik. Én pedig azt szeretném, ha erre ezt a választ nekem (is) szakértők adnák meg. És ne egy politikus, mondjuk Gulyás Gergely.
Aki azt mondta mai videóüzenetében, hogy „Nincs és nem is lehet alku a kommunizmus bűneit és a bűnösöket mentegetőkkel. Nincs alku azokkal, akik manapság naponta minden alap nélkül képesek úgy aggódni a szabadságért, hogy korábban egy tömeggyilkos diktatúra kiszolgálói voltak.” Sommás vélemény, és talán még egyet is lehetne vele érteni. Csak akkor mi is a helyzet a már 30 éve nyilvánosságra nem hozott ügynökaktákkal?