Lehmann István az 1990 októberében alakult vásárhelyi közgyűlés képviselője csupán két ülésen vett részt, az alakulón, majd a polgármester választón. Az MSZP színeiben a testületbe jutott szakember, politikus 1991-ben a mantádumáról lemondott, mert 94 százalékos szavazattöbbséggel a megyei közgyűlés elnökévé választották. Korábban „Pol-Pot” megye tejhatalmú első számú pártvezetőjével volt feszült a viszony, a megyei közgyűlés elnökeként Rapcsák Andrással is az lett. A Rendszerváltó portrék (1989-1994) című beszélgetéssorozat újabb részeként a napokban az Emlékpontban idézte fel ezeket is Kozó Attilának. A beszélgetést a Vásárhelyi Televízió hamarosan a műsorára tűzi.
Lehmann István Budapesten született, de édesapját szakemberként telepítették a vásárhelyi mérleggyárba, így vásárhelyinek tartja magát.
1955-ben került a Bethlenbe, ahol Balogh Imsi nyerte meg a kosárlabda sportnak, amit – ahogy Imsit is – nagyon megszerette. – Kemény, de nagyon emberi és baráti volt velünk – jellemezte viszonyukat.
Lehmann István a érettségi után azért ment a műszaki egyetemre, mert ott egy jó kosárlabda edző dolgozott. Elárulta, hogy eredetileg a Közgázra jelentkezett, de Balogh Imsi dühbe gurult, amikor megtudta, s ragaszkodott hozzá, hogy a műszaki egyetemre menjen, az odakerült kiváló edző miatt. A diploma megszerzése után visszakerült Vásárhelyre, mivel egy havi 600 forintot jelentő társadalmi ösztöndíj szerződést kötött a megyei tanáccsal, s az mondta meg, hová küldi. Nem nagyon akart, mert a szegedi csapat akkor jobb volt mint a vásárhelyi. Egy évig abban is játszott. – Olcsón eladtam magam, sosem volt sportállásom, életemben egy fillért sem kaptam a sportért, árulta el.
Lehmann István szerint szocialista korszak közigazgatása a ’70-es ’80-as években kiérlelt, okos rendszer volt. – Helyes elvek voltak, de valamiért mindig félrement a végrehajtás – jegyezte meg. A vásárhelyi belváros átépítéséről, a panelházak felépítéséről elmondta, mire 1964-ben a tanácsházára került, a belváros átalakítása már eldöntött tény volt. – Volt néhány szép ház, de se víz, se csatorna nem volt, csak számos „patkányfészek”. Nagyon sok volt a lakásigénylő, és a lakások belülről nagyon korszerűek és szépek lettek. Más lakásépítésekre nem volt lehetőség, panel épületeket kellett építeni. A bajok az építkezés előtt elkezdődtek, ugyanis a kisajátított házak lakóit el kellett helyezni, de nem volt hová, végül mégis sikeresen elhelyezték őket. Utólag is örülök, hogy így történt – mondta, majd hozzátette: az volt az akkori cél, hogy 1990-re mindenkinek legyen saját lakása.
Lehmann Istvánnak komoly szerepe volt abban, hogy az Andrássy út 1. helyén ma nem egy toronyház áll, igaz ez eredeti épület lebontását nem tudta megakadályozni.
– Megdöbbentett, hogy a megyei pártbizottság első titkára, Komócsin Mihály erőszakosan beavatkozott ebbe az ügybe. Szemembe mondta, hogy „Miért baj az magának, hogy a főtéren a legmagasabb épület nem a templom?” Azt mondtam neki, a Népszabadságban olvastam, hogy Moszkvában a kongresszusi palotát is azért építettek kisebbre, hogy ne rontsa a környezetét a Kremlt és a Vörös teret. Attól kezdve én lettem a fekete bárány nála. Széphegyi Lászlóval végül nem engedtük, hogy oda toronyházat építsenek. A megye legjobb tervezőjét bíztuk meg, Novák Istvánt, hogy álmodja meg az új épületet. Lehet, hogy a meglévőt kellett volna rekonstruálni. A régi Beregi palotában többször jártam, nagyon elavult volt. Az ellenállásom miatt Komócsin többször is utánam nyúlt, azzal, hogy nem hajtom végre a pártutasításokat. Több ilyen konfliktus helyzet is volt vele. Később a vásárhelyi városi pártbizottság titkára is hajbókolt Komócsinnak, ezért az elvégzett munkámhoz képest nem érvényesültem, csak a rendszerváltás után kaptam érte kárpótlást.
Lehmann István szerint zavaros időszak volt az ellenzéki és a pártom belüli reformmozgalmak időszaka. – A ’80-as évek végén gazdasági és morális csőd volt az országban, akkor is érezték az emberek, ahogy most is hasonlókat tapasztalnak. Király Zolival (aki az országgyűlési választáson legyőzte Komócsin Mihályt) jó barátságban voltunk, egyetértettem a mozgalmakkal, de nem gondoltam, hogy nem lesz fokozatos az átmenet. Vásárhelyen is több olyan ügy volt, melyek ellen felléptem és hátrányom lett belőle. – Nem lehetett rám erőszakolni elvtelen dolgokat és általában sikerrel jártam, de nagyon megszenvedtem érte.
A morális válság jele volt Vásárhelyen az a lakásépítési botrány, amikor tanácsi vezetők a kertvárosban építettek maguknak lakást, de benne volt ebben a Marx Tsz elnöke is. A lakásokat szovjet katonák építették föl, emiatt a lakosság felzúdult, ráadásul a telket is szabálytalanul vásárolták meg. A városi első titkár is érintett volt, emiatt a nyakamba akarták varrni a megyei és helyi politikai vezetők, hogy meg akartam buktatni a tanácselnököt. Ellenem is fegyelmi eljárást indítottak. Ez morálisan nagyon megviselt. Itt a megyében a parancsuralmi rendszerük működött, ezek miatt is lett elegük az embereknek, ugyanis a hangoztatott elvek ellentmondtak a gyakorlatnak.
A rendszerváltást ő sem tudta elképzelni, senki sem bízott, hogy nagy változás, jobb élet lesz. – Érezni lehetett a levegőben, hogy valaminek robbannia kellett. Elvesztette a népszerűséget a vezetés, s ebbe Kádár haláli is belejátszott – tette hozzá.
Azt mondta, hogy a vásárhelyi rendszerváltó testület tagjai ismerték egymást, baráti viszonyban álltak. Az alakuló ülésen és a polgármester választáson volt jelen, majd lemondott, mert a megyei tanácselnök általános helyettese választották és a kettő nem lehetett egyszerre. 1989-90-ben felkérte az MSZP legyen a jelöltjük és vállalta arra gondoltak, sok az ismerőse.
Lehmann István azt mondta a vásárhelyi polgármester választáskor tátott szájjal figyelte a küzdelmeket, Nem tud róla, hogy az MSZP részt vett volna ezekben. Folyt a vita, nem sikerült elsőre polgármestert választani, se Kádár Ferenc lelkész (MDF), se Farkas Ferenc gimnáziumi tanár (SZDSZ) nem kapta meg a szükséges számú szavazat. Égből a villámként ajánlotta Marzsinai Zoltán Rapcsákot polgármesternek, akivel baráti viszonyban is álltak és akit a testület végül megszavazott.
– A városban több megyei cég is működött. Törvény szerint tovább kellett vinni azokat. Rapcsák azt mondta nekem, mindketten jól járnánk, ha ezeket a város vihetné tovább. Visszautasítottam az ajánlatát, mert mindig jogtisztelő voltam. Ezután a viszonyunk átcsapott gyalázkodásba, a ‘lila” Délvilág utolsó lapjában mondottai miatt a bírósághoz fordultam, s végül a büntető és polgári pereben is elítélték Rapcsákot, aki emberi méltóságomban gyalázott meg. Akikkel a tanácsi időszakban baráti viszonyban voltam, azokat eltávolította a városházáról, tette ezt Széphegyi Lacival vagy Faragó Pistával.
Lehmann István a Rapcsák korszak mérlege megvonására nem vállalkozott. Azt mondta akkoriban a városfejlődésről csodákat meséltek, de ő olyan sok csodát nem talált. – Az ötödik ötéves tervben 3000 lakást építettek fel Vásárhelyen. Évente 600-at. Ilyen azóta sem történt – vetette össze a két időszakot azzal, hogy a 80-as évek elején szinte minden nap vitte valami a város fejlődését.
Lehmann István őrületnek nevezte a Modern Városok Programban szerepelt panelvisszabontási programot. Azt mondta az előző városvezetés idején bontási düh uralkodott a városban. Lebontották a legkorszerűbb épülettel rendelkezik Kossuth szakközépiskolát, a Zrínyi utcai fecskeházat, a strandon 1980-ban felépített lelátót és öltözőt is. Ezek megrendítették.
Lehmann István
1941-ben született Budapesten, de iskolai tanulmányait már Hódmezővásárhelyen végezte. A legendás Balogh „Imsi” testnevelőtanár hatására kezdett kosárlabdázni a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Először kosárlabdázóként vált ismertté a városban. A sporthoz később is kötődött, 1964-től a kosárlabda szakosztály tagja volt.
Az érettségi után, 1964-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöki diplomát, majd 1973-ban mérnök-közgazdász, végül 1976-ban városrendezési szakmérnöki diplomát szerzett. 1984-ben elvégezte a politikai főiskolát. 1964 és 1968 között a hódmezővásárhelyi tanács főmérnöke, 1970 és 1974. között a városi tanács tervosztályán, majd a terv- és munkaügyi osztályán dolgozik. 1974. augusztus 1-től 1988. március 28-áig tanácselnök-helyettes. 1988. március 24-én a Csongrád Megyei Tanács általános elnökhelyettesévé, majd 1989. február 28-án az elnökévé választották.
Mindvégig lelkesen támogatta az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark fejlesztését. 1990-ben az MSZP színeiben jutott be a hódmezővásárhelyi képviselő-testületbe, de 1991-ben le is mondott a mandátumáról, mert 1990. december 21-én, a Csongrád Megyei Közgyűlés alakuló ülésén – amelynek kezdetén leköszönő tanácselnökként beszámolt a Megyei Tanács előző évi munkájáról – 94%-os szavazati aránnyal a Megyei Közgyűléselnökévé választották. Ezt a tisztségét 1998-ig töltötte be. 1997-98 között a Duna-Körös-Maros-Tisza Eurórégió, és a Dél-Alföldi Regionális Tanács elnöke volt. „Civilként” az egyik érdeklődési köre a történelem. Ezt mutatja az is, hogy már 1974-ben a később országosan ismertté vált Blazovich Lászlóval (akkor még a Bethlen Gimnázium történelemtanára volt) közösen jegyzett tanulmányt a Tisza szabályozásának hódmezővásárhelyi vonatkozásáról. Később is publikált: előszót írt az 1977-ben kiadott Helytörténeti Dolgozatokhoz, és ugyanabban az évben tanulmányt írt a Vásárhelyi tanulmányok VIII. kötetébe.