Lázár János, a térség fideszes országgyűlési képviselője a Válasz Onlinenak adott hosszabb interjút. A teljes írást ide kattintva lehet elolvasni, a Hódmezővásárhelyt érintő részeket pedig beidézzük Önöknek.
[…]
– Amint a miniszterelnök is megjegyezte: Lázár János elvesztette Hódmezővásárhelyt. Két bukta volt itt azóta.
– Lázár János elvesztett egy barátot, a város pedig egy kiváló polgármestert, így pontos. Emberileg és politikailag is váratlan helyzet volt. Arra nem lehet felkészülni, hogy meghal egy harcostársad. István két hét alatt ment el, máig nem tudjuk, mi volt a betegsége. A halála előtt tíz nappal még beszéltem vele és az intenzíves orvosokkal is. Mindenki bizakodó volt.
– Aztán egy éve másodjára is nyert Márki-Zay Péter. Arra felkészülhetett volna, nemde?
– A tavalyi kampány már nem az én asztalom volt, bár Grezsa István barátomat teljes mellszélességgel támogattam. Az ellenzék jelöltje egyébként mindkét esetben pontosan annyit kapott, amennyit az ellenzék itt szokott. 13-14 ezer szavazatot. Amikor én indulok a választáson, ugyanennyit szoktam kapni, 2018-ban és 2019-ben a Fidesz jelöltjére viszont csak 9 ezren voksoltak.
[…]
– Amikor Rapcsák András polgármester táskahordozója volt, már ott lebegett a cél, hogy egyszer legalább főminiszter legyen?
– Nem. Amikor a 2002-es kampányra készültünk, már beadtam az ügyvédjelölti regisztrációmat, úgy volt, hogy különválunk tavasztól. Így lett, de nem olyan módon, ahogy terveztük: az is tragikus haláleset volt. Egy éjszakám volt dönteni, hogy indulok-e. Igent mondtam, de a tervem egy nappal korábban még az volt, hogy egyszer majd az ország legjobb ügyvédje leszek. Az viszont már akkor is motoszkált a fejemben, hogy később, 10-20-30 év múlva politikai pályára lépek. 27 évesen tehát váratlanul is szakadt rám a politika, meg nem is.
[…]
– Az eredmények viszont mintha Rogánt igazolnák. Nem kell ide értelmiségieskedés, Borsodban is nyert a Fidesz a minap a módszereivel.
– Abba a győzelembe nagyon sok munkát tett a Fidesz.
– Meg krumplit, cukrot és laptopot.
– A Fidesz is ugyanolyan tömegpárt, mint bármelyik Európában.
– Az említett fideszes versenyt, ugye, úgy kell elképzelnünk, mint egy udvart, ahol a király kegyeiért megy a taposás?
– Hagyjuk ki ebből Orbán Viktort.
– Nehéz.
– Jó. Ő a Fidesz ereje, ő az, akinek van karizmája, vannak elképzelései és azokat képes is megvalósítani. A gond csupán az, hogy másod- és harmadvonal egyszerűen nem létezik a pártban. A negyedik vonalban vannak egymáshoz hasonló kvalitású szereplők, akik időnként egymással is versenyeznek.
– Ön is negyedik vonal?
– Igen.
– Lázár János, a szerény. Ez új.
– Sok minden új, amióta nem találkoztunk. A kudarcok hatására változik az ember. Csakhogy amit mondok, ettől független. A helyzet az, hogy Orbánék és az alapítók – Áder, Kövér, Szájer – nemzedéke és a mienk között visító a különbség.
– Mit tudnak jobban önöknél?
– A nyolcvanas években olyan tudást, műveltséget, a kilencvenes években pedig olyan politikai tapasztalatot szereztek, ami behozhatatlan. Ma egy politikus sem kapja meg pályája elején, amit a Fidesz-alapítók megkaptak.
[…]
– Könnyen beszél. 50 év múlva jó eséllyel mindketten a föld alatt leszünk.
– Ha a Fidesz nyer 2022-ben, neki fog látni a hibák kijavításának. Erre a párt mindig képes volt. Van is egy belső mondás: a Fidesznél csak a Fidesz a jobb.
– Ebben szeretné segíteni a pártot?
– Köszönöm kérdését, de jól vagyok a mostani föladatommal. Elsősorban ezt szeretném elvégezni. Ennek a munkának olyan közvetlen eredménye van, amit a politikában csak ritkán tapasztalhat meg az ember. Jutalmazó érzés.
– Nem mondja komolyan, hogy jól van.
– De. Persze van, amit rosszul viselek. Húsz éven át dolgoztam, lobbiztam a szülővárosomért, és ma gyűlöletkampány folyik ellenem, sőt részben a családom ellen, ami még abban a tantestületben is tetten érhető, ahol a feleségem dolgozik. Nagyon sok embernek igyekszem segíteni, akiket a demokrácia és a szeretet nevében utcára tettek, csak mert az én időmben pozícióban voltak. Ezt nem tartom méltányosnak. Villamost építünk Szegedig, közben a városháza azzal van elfoglalva, hogy ellenem meg a velem rokonszenvezők ellen uszít. Persze tudom: ha az ember azt akarja, hogy szeressék – vegyen kutyát.
[…]
– És most mégis ön az, aki a mezőhegyesi ménest menedzseli…
– Ami nem elhanyagolható feladat: az ország legnagyobb egybefüggő birtokáról van szó. Szó szerint vesszük, hogy a nemzet mintagazdasága vagyunk, amelynek lehetősége és dolga is, hogy követhető példát adjon a magyar agráriumnak.
– Mondjuk ön csak csettint és máris ott van 8,5 milliárd az államtól, vagy a teniszszövetségre két és fél – így azért nem olyan nehéz.
– Azért van ott a forrás, mert tudja Orbán Viktor is: ha rám bízott egy tisztséget, akkor a vele járó munka is el lesz végezve.
– 55 milliárd vadászati világkiállításra…
– Ahhoz semmi közöm.
– A kezdeteknél még ön is ott volt bejelenteni Semjén Zsolt mellett.
– Az én minisztériumomhoz tartozott Semjén Zsolt barátom, és valóban támogattam az ötletet, de a megvalósításhoz már nem volt közöm. Fölkértek, de nem vállaltam.
[…]
– Már nem lőné halomra az erre nevelt fácánokat?
– Változtam, ahogy Nyugat-Európa is. A nyolcvanas-kilencvenes években nem lehetett igazgatósági vagy felügyelő bizottsági ülést tartani a nagyvállalatoknál szeptemberben, mert akkor van a szarvasbőgés. Ma már alig akad olyan topmenedzser, aki a szabadidő divatos eltöltésének a vadászatot tekinti.
[…]
– Hogy kell ilyen elit nyugati kapcsolatokra szert tenni tejfelesszájú vidéki polgiként, huszonévesen?
– A véletlen és atyai barátok is kellenek hozzá. A Villeroy and Boch-csoport, amely már akkor az Alföldi Porcelán tulaja volt, pert nyert a város ellen. Másfél milliárd forintot kellett volna nekik fizetni. Egy hónapja voltam polgármester, kimentem a gyárba, hogy beszéljük ezt meg, mert ebbe belerokkan a város; be sem engedtek. A gyárigazgató szó szerint kidobott. Münchenben Degenfeld Sándornak sírtam el a bánatomat, aki szervezett nekem egy találkozót Wendelin von Boch-hal, a tulajdonoscsalád fejével. Ő persze mit sem tudott az egész ügyről, de segített elboronálni. Aztán jobban megismertük egymást, barátok lettünk és nagyon sokat tanultam tőle. Neki is köszönhetem azokat a kapcsolatokat Európában, amelyek valóban sokat jelentenek a pályámon és a személyes életemben. De ezekből is azt tanultam, hogy a politikát és az üzletet külön kell választani egymástól. Ahogyan például Churchill tette. Ő sem adta fel soha a politikai elveit az egyéni gazdasági érdekek, sem barátok miatt.
[…]
De csak úgy lehet ezt elérni, hogy a miniszterelnök családjához, vejéhez meg falubeli cimborájához vándorolnak az EU-milliárdok? Épp az ön segítségével egyébként: Tiborcz István itt kezdett először közvilágítás-beruházásba…
– A miniszterelnök vejét jól ismerem, ezt sosem tagadtam. Orbán Viktor családja pedig már 1998 előtt vállalkozó volt.
– Tiborcz akkor még sehol sem volt.
– A miniszterelnök édesapja 1998. előtt is boldogult, Tiborcz István pedig azelőtt is, hogy Orbán Ráhelt feleségül vette volna. A közvilágítás-projekt is azelőtt kezdődött. És: jó projekt volt.
– Az OLAF nem így látta.
– Nem a tulajdonosokkal volt gondjuk nekik sem. Azzal volt, hogy bizonyos városokban akadt-e összefüggés a pályázati kiírás és a győztesek között.
– Akadt.
– De az Európai Bizottság soha nem írt olyat Orbán Viktornak, hogy az a baja, hogy a veje nyer. Az Európai Parlamentben persze elhangzott ilyen – mindenkit a családjával a legkönnyebb támadni.
– Szóval aljas támadás? Mészáros Lőrinc mesés gazdagodását se vizslassuk, mert hát ő meg barát?
– Válasszuk szét a két kérdést. A családi ügyeket tisztázni kell valóban, tudni kell ezekre adekvát választ adni. Ad is a kormányfő: üzleti ügyekkel nem foglalkozik.
[…]
– Innen jött önnek az ötlet, hogy Sánta János dohánygyáros cimboráját helyzetbe hozza miniszter korában? Meg hogy a fideszes holdudvart trafiktulajdonossá tegye?
– Két cél volt. Kevés ember gyűlöli jobban a dohányzást, mint én…
– De az abból befolyó pénzt szereti.
– A nemzeti függetlenséget szeretem. Tehát: korlátozni kellett a dohányzást. Ez volt az egyik cél. Sikerült. Csökken a hagyományos cigaretták eladása. 25 év múlva nem is lesz már ilyen szerintem. Múló divat a cigaretta, de ma még 2,5 millió ember szívja. Ha ez így van, azt kellett elérni, hogy ne a külföldi nagyáruházban vegye, hanem az ötezer magyar trafikos egyikénél. 700 milliárd forintot költenek évente dohánytermékre, a kiskereskedelmi árrés 70 milliárd. Ez ma már magyarokhoz jut.
[…]