Lányi Lala facebookoldalán írt egy hosszú, megható és hálás posztot. Azt írta, hogy kellett egy kis idő, hogy feldolgozza: átvehette a Vásárhelyi Művészeti Díjat.
A posztjában kiemeli, hogy rendkívüli megtiszteltetés számára, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából átvehette a vásárhelyi elismerést, „különleges érdem és kimagasló elismerés”.
„Szívemet melengeti, hogy elszármazottként nem csak én maradtam lelkemben örök vásárhelyi, hanem a város sem felejtett el és ezért nem csak szerencsés, de hálás is vagyok.”
Írásában felhívja követői figyelmét arra, hogy Hódmezővásárhely milyen sokszínű és gazdag kulturális élet zajlott és zajlik.
Megismerhetjük írásából a Kissné Urgyán Máriához fűződő közös történetet.
„Valamikor 1992-93 környékén, amikor a The New Times nevű első saját produkciómon dolgoztam, szerettem volna egy félhivatalos saját kiadványt kazettán megjelentetni, amihez pénzre volt szükségem. Nem álltam a pénzügyi helyzet magaslatán, hiszen édesapám halálát követően nem ez volt a családi kassza prioritása, azonban nem adtam fel. Megkerestem a helyi nagyobb vállalkozásokat, bankot és kulturális intézmények vezetőit is, hogy támogassák a megjelenésemet bármekkora összeggel, ha tudják. Az egyik ilyen találkozásom az akkori Ifjúsági Ház igazgatónőjével, Kissné Urgyán Máriával történt, aki a “pitch”-emet követően úgy döntött, hogy érdemes vagyok ötezer forint támogatásra. A kazetta elkészült, majd két hivatalos New Times nagylemez is (kazettán), plusz egy bakelit hanglemez. … Ami utána jött, már történelem. … Eltelt azóta kb. 32 év és megcsörrent a telefonom. … Mária hívott és elmondta, hogy szeretnének felterjeszteni a Vásárhelyi Művészeti Díjra, tekintettel az eddigi tevékenységemre és sikereimre. Őszinte döbbenet és meglepetés volt számomra ez a hívás, ugyanis elszoktam a simogatástól. Már nagyon rég nem jött szembe velem ennyire tiszta és őszintén építő-, jóindulatú és szerető szándék. Az egyik agyféltekém először önkritikus módon kételkedett abban, hogy egyáltalán méltó vagyok-e egy olyan díjra, amit általában a tanítóim és példaképeim kapnak, a másik felem pedig megkérdezte Máriát, hogy ezek szerint most is úgy gondolja, hogy bölcs és jó döntés volt harmincvalahány éve az álmaimba fektetni ötezer forintot? … Ugye Ti is érzitek, hogy mekkora pillanatok ezek?”
Felidézi a vásárhelyi tinédzseréveit, megemlékezett tanárairól is.
„Egy olyan közegben voltam Hódmezővásárhelyen tinédzser, ahol az emberi értékekre épülő szakmai tudás azzal a bölcsességgel párosult, amely szemében hiába tűnhetett “túl nagynak” vagy szokatlannak az álmom, meglátták a bennem rejlő lehetőséget és mindazt a munkát, amit már akkor is beletettem, ezért nem fojtották el a pislákoló lángot, hanem olajat csepegtettek rá.
Különösen nagy öröm volt számomra, hogy régi tanáraim, mestereim jelenlétében és támogatásával lehetett részem ebben az elismerésben, ugyanis jó erőben és egészségben ölelhettem magamhoz Moldvainé Győri Sárát – “Sárika nénit”, Bányai Lászlónét – “Gyöngyi nénit” és Berei Erzsébetet – “Erzsike nénit”, akik mindent elkövettek, hogy a legjobbra tanítsanak az ének, énekkar és zongora tanulmányaimban. Vidám nosztalgiával emlékeztünk mindannyiunk egyik legmeghatározóbb közösségi-zenei élményére is, amikor Steiner Béla – Aranycipő című gyermekoperáját adhattuk elő. De azt sem tudom elfelejteni, hogy hiába tanultam hosszú évekig klarinétozni, mindig a zongorát szerettem igazán és ettől a szándékomtól még Felletár Béla bácsi kitartása sem tudott eltéríteni, hiába tett meg mindent azért, hogy a klarinét mellett döntsek.
Bízom benne, hogy az eddig bejárt utam számukra visszaigazolást jelent a saját emberségük és szakmai tudásukat illetően és elért sikereim által talán én is adni tudtam valamit számukra. Hihetetlen érzés, hogy azokkal a nagyszerű emberekkel élhettem meg ezt a pillanatot, akik a kezdeteknél is jelen voltak. Így átvenni egy díjat, kivételes öröm. Nem hiába mondják, hogy az öröm csak akkor igazi, ha meg tudod osztani.
Az elismerés együtt jár a felelősséggel és arra méltó életet követel.”
Lala posztjából az is kiderül miért ajánlotta a díjat édesapja emlékének, a díjal járó pénzjutalmat pedig a Lányi Lajos Népművészeti Egyesületnek.