Amikor leültem, hogy ezt a rövid írást megtegyem, még nem is tudtam mi vezetett. A kegyelet mindenképpen, és talán az, ha már megtörtént egy ilyen tragédia, akkor fontos, hogy figyeljünk oda mindenkire, akiért felelősséggel tartozunk, a mostani eset okán, de attól teljesen függetlenül is.
Inez története az, amiről ezekben a napokban mindenki ír és beszél. Minket is megrendített, és tudjuk, emellett valahogy nem lehet szó nélkül elmenni, még akkor sem, ha előttünk tulajdonképpen már mindent leírtak.
Amikor olvasok egy ilyen tragédiát, pláne, ha gyermek az áldozat, tudom, minden benne szereplő legszívesebben visszatekerné az idő kerekét. És mi mindannyian segítenénk ebben őket. De ez nem lehetséges.
Nem csak sokan írtak a szomorú esetről, természetesen kommentek formájában is mindenki el akarta mondani a véleményét, abszolút jogosan, akár egyetértünk velük, akár nem.
Van egyáltalán ilyenkor olyan dolog, amiben nem érthetünk egyet? Igazából maximum annyi, hogy ez a hír annyira lesokkolt engem, annyira szívet tépő, hogy arra sem volt erőm, hogy felelősöket keressek. Megteszi azt az igazságszolgáltatás. Ráadásul a busz sofőrje a történések következményeként idegösszeomlást kapott és a hírek szerint pszichiátrián ápolják. Létezhet-e nagyobb büntetés neki az életben, az egész hátralévő életében, mint hogy ezzel a tudattal kell élnie.
Kérdezték, miért nem volt kísérő óvodapedagógus, illetve olyan elvakult dolgot is olvastam, aki a Magyar Falu Programot hibáztatta. Egyrészt ezek politikai kifogások, nem is reálisak, de most szinte kegyeletsértő lenne elővenni a politikát. Sajnos ehhez a tragédiához tragikus véletlenek és mulasztások láncolata vezetett, de ismétlem, nem tudom ki hogy van vele: nekem erőm sincs felelősöket keresni.
Mert akárhányszor emésztem mindazt, ami történt, mint kívülálló, mindig arra jutok, hogy senkinek, de tényleg senkinek nem tudom a helyébe képzelni magam, és ez gondolatban lebénít. El sem tudom képzelni az életben maradtak fájdalmát és ezzel párhuzamosan a tehetetlenségét. És igen, gondolok itt az óvodapedagógusokra vagy a buszsofőrre is, a szülők mellett.
Amikor elkezdtem írni ennek a gondolatnak a befejezését, tulajdonképpen még mindig nem tudtam, a részvéten kívül mit is akarok mondani. A részvéten kívül, de még azt is üresek éreztem a részemről. Egy dolgot azonban mégis meg kell említeni Inez halála kapcsán: kezdődik a nyár, az iskolai szünet, egyre forróbbak lesznek a nappalok, egyre több lesz a gyermek az utcákon. Mindenki figyeljen oda háromszorosan a rábízott kicsikre, de akár a nagyobb gyerekekre is. Sajnos évente többször előfordul olyan eset, hogy valakit bezárnak az autóba. Nézzünk hátra, nézzünk szét még egyszer. Nem ezen a pár másodpercen múlik a mi, felnőttek sorsa, de ezen múlhat egy élet. Bárkié, akit szeretünk, kisgyermek, de akár egy szívünknek kedves háziállaté is, azé, aki magatehetetlen, és a törődésünkre szorul.