„A hivatásos szolgálat a fegyelemre tanított, a közszolgálat úgy érzem, felelősségteljesebbé tett engem” – állapította meg Horgos Nóra, Hódmezővásárhely legkiterjedtebb és legnagyobb lakosságszámú – 10. számú – körzeté újonnan megválasztott képviselője a vele készült interjúban. Elárulta azt is, hogy szereti a kihívásokat, azok a dolgok motiválják, amelyben talál megoldandó nehézségeket.
–Ön problémamegoldó alkat?
-Igen, azt hiszem. Engem motivál az, ha a feladatokba vegyül egy kis nehézség. Pozitívan gondolkodó vagyok, minden nehézségben igyekszem megtalálni a jót, hogy mit lehet abból tanulni és miként lehet belőle kilábalni.
–Említette, hogy hivatásos katonaként is szolgált.
-A második gyermekünk születése után, adódott egy lehetőség a férjem révén, hogy katonaként szolgálhattam Hódmezővásárhelyen. A honvédségnél szintén HR-esként dolgoztam, de az merőben más munka és feladat, mint amit most végzek. Tizenhét év után éreztem, hogy váltanom kell. Szakítottam a honvédség zárt világával, Algyőre, az önkormányzathoz kerültem HR-esnek. 2014-óta ott vagyok, nem bántam meg, szeretek ott dolgozni, kiváló munkatársaim vannak.
–Így eléggé közelről ismerheti az önkormányzatiságot.
-Meglehetősen. Pozitív tapasztalataim vannak, igaz, világ életemben közszolga voltam. Gimnázium után a szülőfalumban, Biharnagybajomban bölcsődében kezdtem dolgozni, majd amikor Vásárhelyre költöztünk a férjemmel, egyből kaptam állást a Zrínyi utcai, majd később az Oldalkosár utcai óvodában. A honvédségi munkám is szolgálat volt, ahogy köztisztviselőként az algyői munkám is az.
–Amelyhez most társult még a vásárhelyi képviselőség is.
-Nagyon érdekes, ami történt, picit vissza kell mennem az időben. Algyő számomra a mai napig egy különleges hely. Szeretem az ottani rendezvényeket, ahogy együtt dolgoznak a civilek a falu lakóival és az önkormányzattal. Senkit sem kell noszogatni, jönnek és mindenki végzi a feladatát, köztük én is. Több vagyok ott, mint egy HR-es, hiszen gyakran konferálok fel rendezvényeken, szervezek, műsorokat vezetek. Amikor a legkisebb fiam révén megismerkedtem a Tiszta Vásárhelyért Egyesülettel és a Mindenki Magyarországa Mozgalom tagjaival, és először vettem részt az ételosztáson, ugyanaz az érzés fogott el, mint Algyőn is. Kiváló a közösség, jók az emberek, nemes a cél, mindenki önzetlen. Idő után már vártam a következő ételosztást. Aztán kivettem a részemet más feladatokból is. Abszolút csapatjátékos vagyok. Egyik ilyen ételosztás után megkeresett Márki-Zay Péter, hogy mit szólnék hozzá, ha indítanának képviselőnek. Meglepődtem a felkérésen, de már a felkérést is megtiszteltetésnek tartottam. Nem is tudtam hova tenni először, kért, hogy gondolkozzam rajta.
–Gondolom, nem kellett sokat várni a válaszadással, ön szereti a kihívásokat.
-Az önkormányzatnál a másik oldalon vagyok. Látom a hivatal működését belülről, illetve a képviselő-testületi munkára is van rálátásom. Végül vállaltam a felkérést, a 10-es körzetet kaptam, hatalmas terület és ebben a körzetben élnek a legtöbben. Nagy kihívást jelentett önmagam legyőzése és egy új, merőben más feladat elvégzése. A választásokkor kettészakadt volt a város. Legyőztem magamat, többször is végig talpaltam a körzetet, beszélgettem az emberekkel, válaszoltam a kérdéseikre. Nem is igazán volt negatív tapasztalatom.
–A választás napján az ön körzetének eredményei futottak be utoljára.
-Családommal és a többiekkel a VUK hátsó szobájában voltunk. Sorra nyertek a jelölttársaim, már csak az én eredményem volt ismeretlen. Hosszú este volt, számomra mindenképp. Velem együtt mindenki feszülten nézte a monitorokat, örültek a maguk sikerének, de amikor kiderült, hogy én is elhoztam a körzetet, örömujjongásban törtek ki.
–Képviselőként másként látja az önkormányzatiságot, mint köztisztviselőként?
-A település méretei mások. Vásárhelyen nagyobb léptékekben kell gondolkodnunk, de a feladat körülbelül ugyanaz: megtalálni a helyes utat az emberekhez. Egy városban sokkal nehezebb kapcsolatot létesíteni az emberekkel, mint egy kisebb településen, ahol mindenki ismer mindenkit, de azért nem lehetetlen. Az önkormányzat itt erre abszolút nyitott, ám ehhez méginkább be kell kapcsolnunk a civilszervezeteket, a fiatalokat pedig különböző programokkal lehet aktivizálni. Rengeteg jó példát láttunk már eddig is Vásárhelyen, a Szent Ferenc Programot például egy kiváló kezdeményezésnek tartom. A pénz mellett kiemelten fontos a mentorálás, a tanulás segítése is, mert csak a tudás, az inspiráló közeg, az együtt gondolkodás emelheti ki az embert a kilátástalan helyzetéből. Azt látom, nekünk küzdenünk kell az emberekért. Anyagilag mindannyian érezzük és látjuk, mi zajlik az állami gondoskodás terén, a legelesettebbekre jut a legkevesebb pénz. Ha az önkormányzatok nem segítenének a szociális hálón az állam által okozott lyukak foltozásában, ebben a mai „munkaalapú társadalomban”, akkor beláthatatlan helyzet alakulna ki. A társadalomban pedig érezhetően egyre több a feszültség, én például a szociális háló hiányosságait és egyre nagyobb hézagait viselem egyre nehezebben.
–Ennyire nagy a szociális érzékenysége?
-Ennyire. Az ügyrendi bizottságot szánták nekem, ezért „ki kellett harcolnom”, hogy helyet kapjak a szociális bizottságban.
–Ön harcos típus?
-Végzős gimnazista voltam, amikor Szűrös Mátyás, az ideiglenes köztársasági elnök 1989-ben a Parlament ablakából kikiáltotta a köztársaságot. Az iskolában néztük a tévéközvetítést, aztán bementünk a tantermünkbe, én pedig leakasztottam a falról Lenin és Marx képét, majd a cserépkályha mögé rejtettem azokat. Észrevették, az egész osztályt kérdőre vonták. Felálltam, mondtam, hogy én voltam, majd kaptam egy igazgatóit.
–Bevállalós. Mégiscsak bátor, szabadságharcos.
– Mondjuk inkább úgy, hogy küzdő típus, de inkább csak motor, amolyan központi ember voltam mindig mindenütt. 54 évesen már amúgy is érettebb az ember. Azt viszont ma is hiszem, hogy nekem ki kell állnom az emberekért, és azon a területen kell hasznossá tenni magamat, amelyhez értek. Ha ezt tehetem, akkor már megérte képviselőnek lennem.