Közszereplők különösen gyakran szembesülnek azzal a jelenséggel, hogy kilépve a nyilvánosság elé véleményükkel – manapság feltűnően az online térben – konstruktív kritika vagy értelmes vita helyett zaklatják, köpködik, és nem ritkán megfenyegetik, elhallgattatni próbálják őket. A közélet az utóbbi években, évtizedekben annyira lealjasult, hogy mindezzel már nemcsak közszereplők szembesülnek, hanem bárki, aki merészel széles közönség előtt – főleg a fősodorral szembemenő – meggyőződésének hangot adni.
Még csak közszereplőnek sem kell lenni manapság ahhoz, hogy az embert, ha véleményét kinyilvánítja, szóbeli bántalmazás érje. Elég, ha újságíró, és merészeli megfogalmazni álláspontját, gondolatait közéleti témákról úgy, hogy még a nevét is felvállalja. Nem számít, hogy ezt kulturáltan, bizonyos, magától is elvárt normáknak megfelelve teszi, akkor is. De az újságíróra akkor is köpködnek, ha nem vállalja fel a nevét – “névtelenül mocskolódik!” -, ha meg vállalja, akkor még inkább…
A verbális abúzus eszköztára sokszínű: a kisebb, sértő megjegyzésektől az indulatok egyértelmű kifejezésén keresztül a nyílt fenyegetésig bármi előfordulhat. Az szerencsére viszonylag ritka, hogy nyílt fizikai erőszakkal fenyegessék meg azt, aki nyíltan kifejezi ellentétes véleményét. Gyakran előfordul az is, hogy megalázással, akár vélt, akár valós információk mások előtt való kiteregetésének belengetésével próbálnak sakkban tartani valakit.
A gátlás, hogy ezt megtegye bárki, a kibertérben egyre alacsonyabb, nem látjuk egymást szemtől szemben, a másik ember könnyen elveszítheti a szemünkben emberi mivoltát, csak egy profilképpé minősül, egy távoli, rugdosható, mocskolható valamivé – magunkat pedig – egy avatár, egy álprofil, egy trolloldal mögé bújva – könnyen képzelhetjük mások felett hatalommal bíró lénynek…
Sokat számít, hogy az ember akár közszereplőként – vezetőként, politikusként, akár kvázi-közszereplőként, például újságíróként – milyen választ ad erre a problematikára, milyen példával jár elöl. Hogyan nyilatkozik meg közéleti témákról, alkalmaz-e maga is burkoltan vagy kevésbé burkoltan fenyegető megfogalmazásokat, illetve enged-e a fenyegetésnek?
Sajnos azt tapasztaltam, hogy a NER eddigi 14 éve alatt a fenyegetés, a megfélemlítés kultúrája gyakorlatilag intézményesült. Megfélemlítéssel választásokat lehet nyerni. Migránsok, háború, genderpropaganda – ízlés szerint lehet válogatni a menüből, mitől “szeretne” az ember éppen félni. Bár nem szeretnénk, de a legtöbbünkbe a félelmeink annyira mélyen beépültek, hogy játszva irányíthatóvá válunk, válhatunk általuk: “Megteszem, amit akarsz, csak ne kelljen félnem!” / “Megteszem, amit akarsz, csak védj meg félelmem tárgyától!” / “Megteszem, amit akarsz, csak ne bánts!” És máris belekerül az ember egy ördögi körbe: enged a bántalmazónak, és ezzel át is adja az irányítást.
Külön misét megérne, mennyire belénk ivódott ez már gyerekkorunktól fogva: sokunk szüleinek közkedvelt nevelési eszköze volt a fenyegetés. És valljuk be, a mai szülők is gyakran nyúlnak ehhez a módszerhez, amikor úgy érzik, nincs más eszközük. Ha úgy érzik, elfogytak, vagy nem is voltak soha érveik. Ha úgy érzik, nincs, és nem is volt soha valódi tekintélyük. Ha félnek, hogy elveszítik a kontrollt a gyerekük, a másik ember – vagy a helyzet – felett.
Egyet biztosan tudok: aki enged a fenyegetésnek, már veszített is. Ha pedig nem enged, viszont továbbra is hangot ad – kulturáltan, szélsőségektől mentesen – meggyőződésének, észre fogja venni, hogy a fenyegetőnek véget ér a tudománya.
Én ez utóbbit választom.