Fejes Péter 2019 -től egészen idén októberig volt tagja a vásárhelyi közgyűlésnek. A közélet felé csak nyugdíjas korában nyitott, azóta viszont igen tevékenyen részt vesz a város pezsgő civil életében. A most leköszönő képviselővel mozgalmas, hosszú életéről, gyerekkori kalandjairól – például arról, hogyan lettek majdnem ’56-os hősök -, felnőttkori nehézségeiről, családjáról, közéleti pályafutásáról, Márki-Zay Péterről és a versek szeretetéről is beszélgettünk – és közben igyekeztünk megörökíteni az idős, közismert vásárhelyi ízös beszédét is. Életútinterjú.
Első kérdésemre, hogy vásárhelyi-e, Péter bácsi – sugárzó büszkeséggel a szemében – így felel:
– Az vagyok! 1950. november 8-án, a Jókai utca 101. alatt születtem. A Jókai és a Nyárfa utca sarkán lévő házban.
Otthon születtél?
Igen!
Akkoriban nem volt szokás feltétlenül kórházban szülni az asszonyoknak, igaz?
Nem volt…Abban az időben sokan otthon születtek.
A gyerekkorodról milyen emlékeid vannak?
Nagyon szépek! Szögényök voltunk, de ez akkoriban nem volt nagyon érdekös, mert mindenki nagyon szögény volt a környezetünkben. Mindkét nagyapám kubikos volt. Vásárhelyen a kubikosság sok szögény embörnek adott akkoriban kenyeret. Ha a város nem tudott munkát adni ezöknek a jól képzött talicskásoknak, az országban nagyon messzire is elmöntek. Fejes nagyapó is ezek közé tartozott. Ugyanez azonban nem mondható el Baranyi nagyapámról, aki szintén kubikos volt, azonban sokkal jobban érdekölte a tánc, a zene, a biliárd, a könnyebb élet. Igazi életművész volt. Az akkor még működő faszínház állandó szereplője volt.
Örökölhettél tőle valamit?
A versök szeretetét, talán. Nagyon más volt akkor a világ. Mi, az utcában lakó gyerökök egy csapat voltunk. Mindönki ismert mindönkit, mi gyerökök az utcán éltünk. Még a teheneket is ismertem, akik az utcában laktak! Akkoriban az Észak utca volt a város legszélső utcája, mögötte már a “nyomás” volt.
Mit jelent ez?
Ott már kukoricaföldek, búzaföldek voltak, mezőgazdasági terület. Kivéve a Csepregi-malmot, aminek a háta mögött volt egy sömlyékös rész, ahol egy különlegös kalandot éltem át égyször, hat-hét éves löhettem. Észrevöttük, hogy a szomszéd kertbe lészállt a gólya. Égy kiscsirkét fölkapott, elvitte. A barátommal láttuk, hol szállt lé. Elhatároztuk, hogy mögbüntetjük, és a kiscsirkét is vissza akartuk szörözni. Mögpróbáltuk bekeríteni a gólyát, aki méltóságteljesen nézött bennünket. Féltünk is, nem is, de bátrak voltunk. Én kerültem előre, égyször csak láttam, hogy a gólya hátrahúzza a csőrét. Ugrottam, hogy elkapjam a lábát, a gólya meg ütött, és úgy homlokon talált, hogy beleestem a pocsolyába. A gólya elmönt, a barátom szedett össze. Nagyon sokáig látszott a homlokomon a gólyakaland. Ilyen kalandjaink voltak…
Tehát nagy szabadságban telt a gyerekkorod.
Igen, állandóan kint voltunk a határban, például a Cigány-érben, de olyan is volt, hogy kifutottunk Mártélyra pecázni, hét-nyolc évesen. Egy ilyen alkalommal elveszett az öcsém, aki három éves volt akkor – már nem él sajnos. Égyször csak jött egy embör biciklivel, azt mondta, “Ha azt a kisgyerököt keresik, akkor a körtöltésnél mögy háromkerekű biciklivel. Autósor áll mögötte, nem merték mögelőzni, mert keresztbe-kasul mönt az úton.” Akkoriban óránként két-három autó mönt. Aztán mesélte az öcsém, hogy szeretött volna kimönni mögnézni a csordát, meg a bárányokat. A körtöltés után volt egy mező, oda járt a csorda. Manapság már ilyet nem löhet látni…
A szüleidre hogyan emlékszel vissza?
Csodálatos szüleim mindketten szabók voltak. A város dolgai iránti érdeklődést, a város szeretetét valószínűleg az édesapámtól tanultam. Egész kisgyerök koromtól égyütt jártunk meccsökre. Ezök a Népkertben voltak főleg, ahol akkoriban még két futballpálya volt. Mindkettőben két-három csapat. Ez azért volt érdekös, mert apámmal körösztülmöntünk a városon. Édesapám tanított, löhet, hogy nem szándékos célzattal, de elmagyarázta, hogy merre mögyünk, ott mit látunk. Gyalog möntünk általában, néha biciklivel. Minden komolyabb házról tudott valamit mondani. Csupa élmény, öröm volt végigmönni például a Szántó Kovács János utcán. A városon keresztül is, amit tudott, elmondott a házakról, a szobrokról. Nem volt egy értelmiségi, művelt embör, de városszerető volt.
Édesapád is idevalósi volt?
Igen, itt élt világéletében. Nagyon hamar möghalt, 52 éves korában, akkor én 28 éves voltam. Rettentő dolog volt…Édösanyám mög a másik különlegös varázslat, nagyon jól énekölt. Égyször itt az állami népi együttes lépött föl, és a műsor részeként édesanyám is énekölt. Möghallgatták, és mondták, hogy ez a lány köll nekünk. Szerződést kötöttek vele, hogy mönjön az Állami Népi Együttesbe énekölni. Csakhogy ő akkor mönt férjhöz. De nagy volt a vágy, mög a kísértés, úgyhogy valóban elmönt Pestre. Égy évig maradt ott, a Színművészeti Főiskolára köllött járni neki. Ez már maga nagy dolog volt, hogy érettségi nélkül odakerült. Dehát közbeszóltam! Ez a karrierje így kettétört. Hazajött, aztán már csak nekünk énekölt, velünk foglalkozott.
Ezek szerint szép hangja volt.
92 évesen halt mög, de kilencvenévesen én még fölvöttem, ahogy énekölt, csak sajnos nem találom azt a fölvételt. Még mindig fantasztikus hangja volt, szépen énekölt. Öregkorára a lakóparkban lakott a testvérömmel, a Covid a testvérömet elvitte, anyukám ott maradt égymaga. Aztán ebbe rokkant bele, én költöztem oda hozzá, ápoltam. Nem volt könnyű helyzet.
Milyen élményeid vannak még a gyerekkorodból?
Nagyon kis híja, hogy nem löttünk ‘56-os hősök! Jöttek az oroszok, mög a tankok, beszélték a férfiak nálunk, hogy milyen dolgok történnek. Kelemen Pista barátommal kitaláltuk, hogy majd mögállítjuk mi a tankokat. Kiterveltük, hogy a nagy nyárfák közé, az útra kifeszítünk egy madzagot. Már a madzag beszörzése is nehéz volt, Kelemen Pista barátoméknál föl volt darabolva kétméterös darabokra, mer’ disznóvágásra készültek. Fél napig tartott, mire ezöket nagy ügyesen összekötöttük. Két stabil, nagy fa közé feszítöttük, vártuk, hogy majd jönnek a tankok. De aztán Mariska néni jött a tejeskannákkal. Őt fogta mög a madzag, fölbukott, elesött. Abban az időben két tejeskanna tej nagy érték volt. Rohantunk segíteni, a barátom belelépött a bicikli küllőibe, azok mög összetörtek. Volt nagy grimbusz belőle! Őt aztán szögényt jól elverte az apukája, én csak szóbeli feddést kaptam, de az rosszabb volt, mert napokig tartott. Az utcában napokig beszélték, hogy a két gyerök hogy akarta mögállítani a tankokat. Jót mosolyogtak rajtunk. Édösapám elmagyarázta, hogy nem löhet a tankot madzaggal föltartani. Akkor értöttem mög, amikor tényleg jöttek a tankok, édesapám odavitt, és megmutatta: Na, nézd mög kisfiam, ezöket akartátok madzaggal mögállítani! Mégsem löttünk hősök…
Hova jártál iskolába?
A Vörös lobogó utcai iskolába jártam, ötödikben onnan a Ságvári Endre utcai iskolába kerültem. ‘57-ben elköltöztük a Tanácsköztársaság térre, most ez a Szabadság tér. A lakás komfortosabb volt, mint előtte a házunk. Az igazi élmény az volt neköm, hogy itt még több gyerök volt, mint a Jókai utcán. Ha ketten kiálltunk fejelni az utcára, egy óra múlva már húszan voltunk. A gyerökökön körösztül ismertünk mindönkit, mindönki köszönt mindönkinek, a gyerököket szömmel tartották. A fölnőttek is lakóközösséget alkottak, röndöztünk lépcsőház-bajnokságokat is. A Csillag presszó ajtajára írtuk ki – kézzel, nagy betűkkel – , mikor, hol lösznek a meccsök. Nagy közösségi élet volt, még disznót is közösen vágtak az embörök. Nyáron volt, hogy a parkban aludtak, de nem hajléktalanok! Meleg volt, beszélgettek, aztán ott maradtak éjszakára. A mai embör ezt el se tudja képzelni, nem tudják azt se, ki a szomszédjuk. Nagymamám osztotta mindön gyeröknek a lekváros kenyeret. A mai korban ezt mög se értik, de akkor ilyen volt a világ, segítöttük égymást.
Gyerekként hogyan képzelted el a jövődet? Volt arról elképzelésed, hogy mi akarsz majd lenni?
Futballista akartam lönni! És az is löttem. Amikor a Ságváriba jártam, volt egy fantasztikus testnevelőtanárom, Molnár Józsefnek hívták. Kiválasztott 15-20 gyerököt – köztük engöm – és azt mondta, ezöket a gyerököket minden sportra mög löhet tanítani. Ezt be is akarta bizonyítani, nagy versenyeink voltak a sporttagozatos iskolásokkal. És sikerült is neki bebizonyítani.
Egyszer viszont egy tornagyakorlat alatt mögsérültem. Nyolcadikos voltam, megyei versenyre készültünk. Egy talajtorna-gyakorlatnál rosszul helyöztük el a szőnyögeket, és én úgy érkeztem földre, hogy a fejem még a szőnyegön volt, a hátam mög már a parkettán csattant. Mindkét vesém bevérzött, fél évig nem möhettem iskolába, kijártak hozzám a tanárok, vizsgáznom köllött. De meggyógyultam, bár a gimnázium első, második osztályában még fölmentött voltam testnevelésből. Aztán újra elkezdtem atlétizálni, futballozni. Akkor már éröztem, hogy jó, jó ez a futballozás, de nem ez az életcélom. Már voltak a világról elképzeléseim. Kémia-biológia tagozatra jártam a Bethlen gimnáziumba. Érettségi után Kecskemétre möntem a Kertészeti Egyetem főiskolai karára. Kollégista löttem, akkor kerültem el Vásárhelyről három évre. Aztán, amikor főiskola után mögházasodtam, akkor három évig még Dunaharasztin éltünk. A feleségöm Dunaharasztira való, bár eredetileg nyíregyházi. ‘75-ben költöztünk végleg Vásárhelyre. A Csengettyű közben kaptunk lakást, a harmadik emeletön.
Hol dolgoztál?
Dunaharasztiban sikerült a szakmámban dolgozni – zöldségtermesztő vagyok eredetileg – égy palántanevelő telepöt kaptam. Aztán volt Vásárhelyen egy lehetőség az állami gazdaságban. Ez szántóföldi növénytermesztés volt, de nem bántam, csak itthon löhessünk. Két fiunk akkor már mögvolt, majd ‘81-ben a kislányunk is mögszületött.
Az állami gazdaságban jó volt dolgozni, a munkatársak csodálatosak voltak, meg a főnököm is, Csizmadia Sándor. Három évig voltam ott, amikor történt egy motoros balesetöm, elvötték a jogosítványom. Aztán olyan helyre kerültem, ahol nem köllött jogosítvány. A vetőmagüzembe, Kútvölgyre, itt is nagyon jó főnököm volt, Zsótér István. A jogosítványomat, amit egészségügyi okok miatt vöttek el, tíz év múlva kaptam vissza. Azt a munkahelyet nagyon szerettem, minden nap új, különlegös kihívás előtt álltam, és ez nagyon érdekös volt. Aztán el is végeztem egy vetőmagtermesztési különszakot, hogy jobban átlássam ezt a dolgot. 17 év múlva azonban komoly bajom lött, mindkét vállamat mög köllött műteni, protézist kaptam mindkettőbe. Mozgáskorlátozott löttem, és ezzel rokkantnyugdíjas. 44 éves voltam akkor.
Mihez kezdtetek ezzel a helyzettel?
Nagyon nagy váltás volt ez életömben, mert a fizetésöm felire, harmadára csökkent a rokkantnyugdíjjal, a gyerököknek mög köllött a pénz, akkor möntek egyetemre, főiskolára. Akkor már az Eötvös utcában laktunk, pont szömbe a temetővel. Hét évvel később, ‘90-ben pedig ide költöztünk, ahol most lakunk – az Öregmagtár utcába. Valamit ki köllött találni, mit tudok csinálni. Nagyon sokféle dolgot kitaláltunk, például mindig volt valami bérelt földterületünk, ahol gazdálkodtunk: fűszerpaprikát, hibridkukoricát, valamit mindig termesztöttünk, még sáfrányos szeklicét is – ez utóbbit vetőmagnak. Jó üzlet volt, nagyon lendítött rajtunk akkor. Még művirágkoszorú-készítéssel is foglalkoztam, ezt nagyon utáltam, de jó üzlet volt. Ezökkel sikerült visszajönnünk abba az életszínvonalba, ami előtte volt. Közben Margónak, a feleségömnek is nagyot változott az élete, mert a székkutasi gyógynövényüzem vezetője lett. A Herbáriának több telephelye volt, és mindnek – Székkutas, Békéscsaba, Szeghalom – ő lött a vezetője. Nem volt itthon soha, este későn járt haza. Bele is fáradt elég röndösen…
Elhatároztuk, most már otthon csinálunk valamit, úgyhogy fölépítöttünk égy kis gyógynövényüzemöt. Ez jól mönt, mert benne voltunk a gyógynövényes világban, de nem éltünk vissza vele, másként próbáltuk földolgozni a gyógynövényöket, mint a Herbária. Üzletkötőként elkezdtem járni a három megyét, Békés, Csongrád, Bács-Kiskun egy részét. Itthon készítöttük a teákat, volt pár alkalmazottunk is. Fölépítöttünk egy rendszert, nagyon nagy munka volt, de mögérte. Saját lábunkra álltunk.
Mikor fordultál a közélet felé?
Égyször csak eljött a pillanat, amikor rájöttünk, most már jó volna valami mást is csinálni. Mert másból nem álltunk ki, csak dolgozásból. 2015, ‘16 felé jött ez. Rájöttünk, nem is ismerjük a várost. Mondtuk egymásnak: Kezdjünk el itthon élni! Csináljunk mást, mint eddig, járjunk el rendezvényökre, szokjunk bele a saját városunkba! Akkor tényleg tudatosan kezdtünk égy építkezésbe. Margó gyógynövénytúrákat szervezött, unokákkal égyütt möntünk gyógynövényt gyűjteni. Ez nagyon jó élmény volt. De közben népitáncolni is elkezdtem – már diákkoromban is táncoltam, aztán abbahagytam. Égy barátom felesége, Zenkéné Zsuzsi invitált, hogy mönjek a csoportba táncolni, elmöntem, aztán ottragadtam. Egészen idén október 3-ig jártam a Szépkorúak Tánccsoportjába, akkor abbahagytam. A lábam fizikai állapota már nem töszi lehetővé, örülök, ha járni tudok.
Egyébként ez olyan volt, mint égy lavina. Elkezdtem táncolni, fél év múlva jött utánam a feleségöm is. A táccsoportban hárman, négyen is voltak a Nyugdíjas Szövetségből, elkezdtek engöm oltogatni, hogy az milyen jó dolog. Aztán olvasókörökbe is elkezdtem járni, hiszen ott löhet a legtöbb embört mögismerni. Még most is négy olvasókörnek vagyok a tagja.
A Nyugdíjas Szövetségben milyen szereped van?
Az alelnöke vagyok. Először fölkértek, hogy lépjek be az olvasókörbe, így tagja lettem a Nyugdíjas Szövetségnek is. Vezetőség-választáskor aztán éngöm is jelöltek. Legnagyobb döbbenetömre rögtön alelnöknek választottak. Ezt aztán nagyon komolyan vöttem, jártam az olvasóköröket, mindön rendezvényön ott voltam, a néptánc-csoporttal is égyre több föllépésünk volt. Kinyílt előttem a világ, és mögláttam, mik történnek a városban – és nem tetszött. A városi közélet nem tetszött. Legkevésbé az nem tetszött, hogy az emböröket félni láttam. Rá voltam vakulva a valóságra! Akkor döbbentem rá, amikor mögjelönt Márki-Zay Péter.
Vele mikor találkoztál először?
Akkor, amikor a Kossuth téri beszédét tartotta, és esött az eső. Gondoltam, ezzel az embörrel mög köll ismerködni. Odamentem hozzá. Bemutatkoztam, legnagyobb döbbenetemre ő már tudta, én ki vagyok. Kiderült, az égyik gyerökömmel együtt járt iskolába. Ez is szimpatikus volt, meg persze az, amiket mondott. Szépen odasodródtam, odasodródtunk mellé. Létrehoztuk a Vásárhely Jövőjéért Egyesületöt. Rendezvényökre jártunk, aztán, amikor közelödtek a ‘19-es önkormányzati választások, engöm javasolt az egyesület, hogy jó lönnék képviselőjelöltnek. Én azt mondtam, akkor vállalom el, ha nem találnak jobbat ebbe a körzetbe. Nem találtak mást, de nem is nagyon kerestek.
És meg is választottak. A képviselői munkádat hogyan értékeled, van-e olyan, amire büszke vagy?
Amikor még csak készültem a képviselőségre, sok lakossági fórumot tartottam. Cseri Tamás volt az ellenfelem, az ő összes fórumára is elmöntem, kíváncsi voltam. Döbbenten láttam, hallottam, milyen programokat szeretne mögvalósítani. Egyször a felesége szigorúan rám kérdezett: ha már itt vagyok én is, mondjam el, mi az én programom. Neköm ahhoz képest, amit Cseri Tamás elmondott, nagyon kevés programom volt. Inkább égy-két gondolat csak. Annyit tudtam, hogy szeretném, ha fásabb lenne Vásárhely, ha sok fát ültetnénk. Ha a kőfalat ki tudnánk szabadítani, ami édesapám kedvence volt. De úgy voltam vele, nem biztos, hogy azt kéne mögvalósítani, amit én szeretnék, én az emböröket képviselöm. Azt gondolom, hogy majd az lösz a programom, amit ők elmondanak, amit szeretnének, hogy mögvalósuljon. Amikor ezt elmondtam neki, kinevetött. Aztán mondtam még egyet, hogy ne lögyek olyan nevetséges. Mondtam, hogy szeretném az idősügyi tanácsot föléleszteni, mert már három illetve négy éve nem működik, valamikor ez egy jól működő intézmény volt. Erre nem tudott szólni sömmit. Ezök szerint ez egy jó gondolat löhetett, hogyha kiverte a biztosítékot. Aztán ez volt az egyik nagy örömöm, hogy az idősügyi tanácsot sikerült föléleszteni, újraindítani.
Ez egy egyesület igazából, vagy milyen szervezet?
Ez az önkormányzatnak egy testülete. Alapvetően ez egy öregekből álló tanács kéne, hogy lögyön, de nem az. Az Idősügyi Tanács nem az idősek tanácsa. Én viszont azt szeretném, hogy az lögyön. Ezt azonban nem tudtam mögvalósítani, mert előírások voltak, hogy kiknek köll benne lönni ebben a csoportban. Teli van hivatalnokokkal. Azt is löhetne mondani, hogy a “Hivatalnokok Tanácsa”, mert benne van az önkormányzattól egy kolléga, a rendőrkapitány kinevezöttje, a tűzoltó kinevezöttje, a lakópark, a szociális otthon, tehát csupa vezető és csupa hivatalnok. A Nyugdíjas Szövetségtől égy embör, és még egy külsős valaki.
Én pedig az elnöke voltam. Végig azt bántott, hogy nem tudtam mögvalósítani az elképzelésömet, hogy ez az időseknek lögyön a tanácsa, valóban az lögyön, többen lögyenek benne a Nyugdíjas Szövetségből, az olvasókörökből, a nyugdíjas klubokból. A hivatalnokok jó, ha benne vannak, de minek. Ambivalens érzéseim voltak. 3-4 alkalommal azért minden évben összeültünk, ebben az évben csak 2 alkalommal, de egyébként az a szabályzat, hogy egy alkalommal minden évben összeülünk.
Benne maradsz még ebben a testületben?
Nem tudom, az új még nem alakult mög. Van elképzelésöm, én kit szeretnék elnöknek, de ezt most nem akarom elmondani. Hogyha mint tagot beválasztanak, vagy fölkérnek, nem fogok nemet mondani. Mint ahogy a pénzügyi bizottsági tagságra sem mondtam nemet, azt is elvállaltam, külsősként. Nem akarok kimaradni abszolút a közéletből.
Te a pénzügyi bizottságnak vezetője is voltál…
Igen, az utóbbi időben. A Szociális Bizottságnak is voltam a helyöttes vezetője. Szerettem ezeket a bizottságokat is. Főleg a pénzügyi bizottság azért volt nagyon érdekes, meg nagyon jó – az egy kemény bizottság -, mert ott nagyon sok átruházott hatáskör van, amiben dönthet. Komoly döntésök voltak, ez egy jó munka. Szeretném, hogyha nem tűnnék el teljesen a süllyesztőben, hanem egy kicsit ezekben benne maradnék. De a rendezvényeken is mindig ott voltam, és ezután is szeretnék. Szerettem komolyan venni, hogy képviselő vagyok.
De visszatérve arra, mire vagyok büszke. Az egyik az a Réz utca, az nagyon kemény dió volt.
A vízelvezetés, ugye?
Ebbe már belebukott Lázár János, Cseri Tamás. Cseri azt mondta, hogy ha ezt nem tudja mögoldani, akkor nem lösz többet képviselő. Hát nem tudta mögoldani. Nagyon sokba került. Mi belevágtunk. Nagyon nagy szöröncsénk volt, mert a nazarénusok bevállalták a tervek kifizetését – 1 millió 300 ezer Ft volt csak ez. Sajnos a terv nem volt igazán jó a vízelvezetésre. Közben közműcsere volt, az nagyon jó, hogy azt mögcsinálták, de akkor azzal együtt az utca szintjét is egy kicsit elrontották. Korábban a vízelvezetési rendszert a lakók tötték teljesen tönkre, azzal, hogy betemették az árkokat, parkolókat alakítottak ki, a víz a járdára folyt, a járdáról a ház falára folyt, mert az út magasabb volt, az utat nem marták le, úgyhogy nagyon-nagyon sok gond volt ezzel a Réz utcával, mire valóban sikerült mögoldani. Három évig tartott. Most úgy gondolom, hogy mindenki mögelégedésére van egy jó utca, a vízrendszer is nagyon jó.
Akkor ez egy siker, egy végigvitt projekt volt.
Igen, annak érzöm, mint ahogy a könyvtár fölújítását is. A hatos körzet pénzének nagy részét évekön körösztül a könyvtárra költöttük.
Egy másik nagy sikerem az Eszperantó utca meg a Liszt Ferenc utca parkolóinak bővítése. Az Eszperantó utcán csináltunk egy járdára fölállható parkolást. A Liszt-Ferenc utcán meg egy nagyon nagy dolgot csináltunk, ott megfordítottuk a parkolási sort, mert eddig az út mellett párhuzamosan álltak, most halszálkát csináltunk belőle. Nyolc autó helyött most harminc autó állhat mög. Egy másik apróság: áthelyeztük a kukákat. Volt ott egy szemétsziget, ahol üveggyűjtő is volt. A lakók szóltak, hogy éjszaka csörömpölnek, hozzák az üvegeket. Átvittük a Németh László utcára, a parkoló végébe, ott senkit nem zavart.
Aztán annak is nagyon örülök, hogy parkokat sikerült fölújítanom. A Vertics utcai parkot nagyon szépre mögcsináltuk. Nagyon szép park lött a Liszt Ferenc utca és a Kőfal között is. A lakók ezökben mindig segítöttek. A faültetés is nagyon fontos volt, ezer fát elültettünk a városban, és abban nagyon nagy részt vállaltak a lakók. Az Eszperantó utcán elültettünk 80-90 fát, a lakók végig ott voltak, fákat jelöltek ki maguknak, hogy az az ő fájuk, azt ők fogják locsolni. Betartották, mög is maradtak a fák. Ezek nagyon nagy élményök. Vagy amikor a Bajcsyn, az óvoda előtt a parkolóhoz ültettünk két fát, és az óvodások kijöttek a kislapátjukkal, körbeénekelték, möglocsolták a fákat. Kérdeztük tőlük, miért jó, ha fát ültetünk, mondták, hogy azért, mert tiszta lösz a levegő, meg azért, mert szép lesz. Imádnivaló dolgokat válaszoltak. Ezek olyan pici dolgok, de ettől szöbb az élet, nem?
Hogyan élted meg a heves közgyűlési vitákat?
Én nagyon békeszerető embör vagyok. Nagyon-nagyon bántott, és nagyon föl voltam háborodva, amikor láttam a Fideszön, hogy semmi másért nem provokálja a vitát, csak azért, hogy lögyön vita, és lögyön min rágódni. Mintát adtak a lakóknak – mint ahogy most Lázár János mintát ad – hogy lássátok, nézzétök, löhet itt így beszélni, löhet itt aljaskodni, mert nem történik sömmi velünk. Nyugodtan mocskolódhattok, nyugodtan löhet rágalmazni.
Vagyis szerinted rossz példát mutattak a lakosságnak?
Kimondottan. Szándékosan keltött volt a gyűlölet. Nem az volt a célja a Fidesznek, amire fölesküdtek, hogy a város érdekében tösznek valamit, vagy akármit. Ez nem a város érdekében volt, a város ellen töttek. Egy párszor szóltam miatta, békülékeny hangnemöt próbáltam általában mögütni. Különösen nagy hozzászólásaim nem voltak, de azért mindön témához hozzászóltam általában. Volt, hogy úgy kezdtem a fölszólalásomat, hogy fiúk, figyeljetök, és akkor rám szóltak, hogy mi az, hogy “fiúk”? Talán képviselő úr…. Hát igen, a tisztelet, jó… Azt gondoltam, hogy azzal, hogy fiúknak szólítottam a képviselőket, azzal még nem bántottam meg az önérzetüket, de tőlem már ezt is soknak vötték. Azt viszont kimondottan nem szerettem, hogy a személyömben támadtak aljas rágalmakkal. Amikor Bálint Gabriella belém állt.
Hogyan élted meg azt a vádat, amikor azzal rágalmaztak, hogy zaklattál egy hivatali kolléganőt?
Nagyon rosszul esött, mert alapvetően én pontosan úgy viselködtem, mint amilyen vagyok. Én, ha valakivel beszélgetök, szeretök hozzáérni a karjához. Ha valaki kedves neköm, néha az is előfordul, hogy mögölelöm. És mindenféle szexuális felhang nélkül, egyszerűen a barátság kedvéért. Olyan dolgokért bántottak, amit én abszolút nem gondoltam, hogy akármilyen baj löhet belőle. Például, hogy becsuktam az ajtót, amikor beszélgettünk. Azért csuktam be az ajtót, mert kellemetlen dolgot akartam mondani, és nem akartam, hogy más is hallja, hogy nem vagyok mögelégödve egy levélírással, és szeretném, hogyha ezt kijavítanánk. De ez csak kettőnkre tartozott, úgy gondoltam, nem akartam, hogy az ott ülő kolléganők ezt hallják. Tapintatból. Utólag valószínűleg mégis az lett volna jobb…És akkor mikor elkészült ez a levél, akkor tényleg töttem egy simító mozdulatot, hogy nem haragszok, köszönöm szépen. A hölgy egyébként nem mondta égyetlen szóval sem, hogy szexuális zaklatás történt, ő azt mondta, hogy nem kíván velem égyütt dolgozni, mert mögsértöttem a szakmai tudását. De ez már nem így jött vissza. Ez már úgy jött vissza, hogy én milyen mozdulatokat töszök. Bálint Gabriella, amikor ezt előadta, azt nem tötte mög, hogy mögkérdezte volna ezt a hölgyet, aki egyébként jó ismerőse, majdnem barátja volt. Úgy állt belé is, meg belém is, Tatár Zoltán mellett kiállva – mert ezt először ő tette ki a facebookra. Aki akkor már nem volt jegyző, és a bosszúállásának volt ez a jele. Léírta magának égy följegyzésként, lebélyegözte, és betötte a fiókjába. Onnan varázsolta ki. Bálint Gabriella fölkapta, azt mondta, “vélhetően és feltételezhetően”, de az országos sajtó már konkrétumnak vötte. Kivizsgáltatták, bizottságot állítottak fel, mögkérdöztek mindenkit. Tatár Zoltánt nem, mert ő nem volt hajlandó ezzel kapcsolatban nyilatkozni. De az érintett hölgyet, a munkatársait möghallgatták, végül abban maradtak, hogy jól fölfújták. Engöm nem marasztaltak el. Ezök a dolgok mind Márki-Zay Péterről szólnak valahogyan, mint ahogy a feleségöm perei is.
Te hogyan élted meg, amikor kettészakadt a képviselői csapatotok?
Szent möggyőződésöm, hogy a pártpolitika nem való a közgyűlés munkájába. Főleg úgy nem, hogy érezhetően a párt érdekei és az egyéni érdekök mögelőzik a város érdekeit. Sajnos ez történt akkor is, amikor két képviselőtársunk, föltehetőleg párt- és egyéni érdekeket követve szömbefordult a polgármesterrel. Nagyon mögnehezítötték a közgyűlés eredményös munkáját.
A Márki-Zay Péterhez fűződő kapcsolatod változott-e az idők folyamán? Volt olyan, hogy nagyon határozottan nem értettél vele egyet?
Volt, és olyan is volt, hogy szóvá tettem. Péter azért elég önfejű, nagyon-nagyon nehezen és ritkán fogad el véleményt. Az első időszakban próbáltunk néhányan mondani ezt-azt neki, de láttuk, hogy nemigen hajlik rá. Én egyszer kértem tőle, hogy lögyön szíves, visszafogottabban fogalmazzon a közgyűlésön. Ha ezt kibírja egy alkalommal, vagy legalább egy óra hosszáig, akkor nagyon fogok örülni. Egyszer csak azt mondja – nyilvánosan, közgyűlésen, vissza is lehet nézni – letelt az egy óra, Fejes képviselő úrnak tett ígéretem letelt. És akkor elkezdte mondani, hogy „ez a tolvaj, hazaáruló banda….”Néztem rá, odasúgta: betartottam!
Egyértelműen lerítt róla, hogy azt nagyon szereti, hogy olyan munkákba beleálltam, amibe másnak beletört a bicskája. Ilyen volt a lakóparki járda. Édesanyámhoz oda jártam minden nap, láttam, hogy ott baj van. Mondtam, el kell menni oda a busznak is, sikerült is elintézni. A hivatalban is sokszor akadályba ütköztem, elmagyarázták, mit miért nem löhet. Aztán egyszer csak váratlanul olyan dolgokat is mögcsináltak, amit nem is kértem, nem is szóltak.
Visszatérve a magánéleti dolgokhoz: úgy tudom, hogy írsz, vagy írtál korábban verseket. Mi inspirálta, mi motiválta ezeket a verseket?
Most volt Láng tanár úrnak a domborműavatása a gimnáziumban. Engöm is tanított első-másodikban, én onnan eredöztetöm ezt, hogy szeretöm a verseket. Csodálatos embör volt. Ha lázas beteg voltam, anyám nem akart engedni iskolába, de volt magyar óránk, elmöntem, mert Láng tanár úr óráját nem löhet kihagyni. Úgy kezdte, hogy ha valamilyen verset tanultunk, verset elemeztünk, azzal kezdte az órát, hogy elmondta a verset. Szájtátva hallgattuk. Az volt az alap, hogy nem köll a szöveggyűjteményt el se olvasnom. Nem érdekölte, hogy mit írtak hatalmas tudósok, hogy a vers mit tartalmaz, miről szól, mi a lényege, mi a véleménye annak az embörnek. Az érdekölte, bennünk mit indított el, van-e valamilyen gondolatunk a verssel kapcsolatban. Akkor sem haragudott, ha azt mondtad, énbennem sömmit. Nem lött belőle konfliktus. De az embör azért igyeközött, mert tudta, hogy ha előbb-utóbb rákérdeznek, akkor valamit mondani köll, és tényleg igyeköztél, hogy el tudd mondani. Ráirányította a figyelmünket, fölkeltötte az érdeklődésünket, hogy nekünk köll valamit ezzel kapcsolatban tönnünk. Volt, hogy eltelt három nap, hogy egy verssel foglalkoztam. Volt egy nagyon kedves kislány, egy gimnáziumi szerelem, neki aztán mögpróbáltam verset írni. Biztos bugyuta kis versek voltak, mög se maradtak. Aztán volt egy szokásunk az iskolában az egyik barátommal, hogy a szünetben a táblára valaki fölírt valamit, például: “fekete varjak a fehér havon”. Kimentem, írtam a következő sort, hogy “fehér varjak a fekete havon”. Jött a barátom, a Pali, írta: “Varjak? Ne varrjak?” Majd én: ”Nem varrok, kár. Dögvész pusztít órák óta már.” Így írtunk égyütt verset. Az ötvenöt éves érettségi találkozón előjött ez a vers, ami valamiért benne is, bennem is mögmaradt. És kiderült, mindönki más is tudja. Döbbenet!
Főiskolás koromban még írogattam eleinte, eljártunk Buda Ferenchez, aki egy Kecskeméten élő költő volt. 8-10 évvel idősebb volt nálunk. Verseket olvastunk, beszélgettünk, vittünk kaját, zsírt, meg kenyeret, meg ilyesmit. Vittem neki egyszer-kétszer verset megmutatni, elolvasta, mögnézte, égyször azt mondta, hogy, hmm, hát, vers, mert rímöl, egyébként mög…Ezek szerint kuka? – kérdeztem. Kuka, mondta…
De egy komolyabb versemre azt mondta, hogy na, ez már valami. Ha nem találtam jó rímet egy sornak, akkor is erőlködtem, hogy valamilyen rím mégis lögyön. Ő azt mondta, nem köll. Ha nagyon akarom, és a sort benne kell hagynom, nem baj, ha nem rímöl.
Akkor tőle sokat tanultál?
Igen! 35 – 40 évvel később találkoztam vele újra az Emlékpontban. Akkor elmondtak ott egy pár hazafias verset, mondtam, jól van, de mondjatok már egy szerelmes verset, mert Buda Ferencnek olyan verse van, hogy elájul tőle mindenki. Ő pedig ott fölkért, hogy ha tényleg tudom, mondjam el. Elszavaltam. Onnantól kezdve kezdtem el verset szavalni. Az egy gyönyörű vers:
Ne rejtőzz el, úgyis látlak.
Rádcsukom a szempillámat.
Itt zörömbölsz a szívemben,
Elsimulsz a tenyeremben.
Elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvízen a verőfény.
Olyan jó, hogy jó meleg vagy,
olyan jó, hogy így velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek.
Ne fuss el, nagyon szeretlek!
Aztán mondta, ezzel a verssel kérte mög a felesége kezét. Miután ezt a verset elmondtam, akkor éreztem magamban olyan fölbátorítást, hogy esetleg szavalhatok is.
A Nyugdíjas Szövetségnek volt minden évben versmondó versenye, meg a könyvtárban volt versmondó gála, arra egyszer-kétszer jelentköztem, mindig eljutottam a döntőig, és akkor úgy gondoltam, hogy ez jó, akkor mondok verseket. Aztán szép lassan leszoktam róla, de azért most is, ha mögkérnek, egy-egy olvasókörben, egy névnapkor, vagy anyák napján, vagy idősek napja alkalmából, azért el-elmondok egy verset. Saját verset egyre ritkábban írok, ahhoz zűrös lelkiállapot kell, vagy hogy valami nagyon megérintsen.
Milyen kapcsolatod fűződik a gyerekeidhez?
Nagyon jó, nagyon mély kapcsolatunk van. Három saját gyerekünk van, mög van égy nevelt gyerökünk, Krisztián.
Ő hogyan került a családba?
Ez nagyon érdekes volt, együtt járt a kislányommal Makóra, egy katolikus iskolába. A testvéreim gyerökei is oda jártak, három fiú. Krisztián nevelőszülőknél volt, de nem járt haza szombat, vasárnap, hanem mindig itt maradt az öcséméknél a három fiúval. Nagyon jól éltek égyütt, nagyon jól érözték magukat, úgyhogy az öcsémék átvállalták a nevelőszülőségöt. Akkor möghalt az öcsém a felesége, 42 évesen. Itt maradt a testvérem 4 gyerökkel. Azt mondtuk nekik, hogy na jó, akkor gyertök ide. Egy fél évig itt lakott égyütt az egész család. Elfértünk nagy nehezen, de az egész csak abból állt, hogy állandóan főztünk, sütöttünk, vásároltunk. Összesen hét gyerök volt itt, mög az öcsém. Utána elköltöztek, Szegeden vöttek lakást, odamönt a három fiával, Krisztián meg itt maradt nálunk. A nevelt gyerökünk lött, elvégezte az egyetemöt, kikerült Írországba, most jól él, jó munkahelye van.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit meg akartál tanítani a saját gyerekeidnek?
Hogy bízzanak saját magukban, bízzanak saját erkölcsi ítéleteikben.
Erre, gondolom, magad is példát mutattál.
A saját életünk volt a példa, ahogy éltünk. Nem voltak zűrjeink, nem voltak bajaink. Ez, gondolom, azért sokat számított. A legnagyobb, Peti, Barcsra járt vízépítő technikumba. Az az egy középiskola volt akkoriban az országban, ami szakmát adott, és angol nyelven folyt az oktatás. Második év végén már fölsőfokú nyelvvizsgát tött. Aztán vízépítő mérnök lött, nagyon szép szakmai karriert futott be. Most nemrég pedig mögnyert egy külföldi pályázatot, Szaud-Arábiába mönt dolgozni.
Ádám fiam, ő a középső, művész. Táncos. Ötödik osztályos korában elkezdött járni táncolni. Pécsre került a táncművészeti szakközépiskolába. Pécsről mög kijutott Hollandiába, ott már égy táncegyütteshöz is elszerződött. A Christina de Chatelle tánccsoportban táncolt pár évig, aztán hazajött. Mögnősült, gyerökök születtek, elvégezte még az egyetemöt, és akkor Miskolcra került táncigazgatónak, aztán csinált egy saját társulatot. És most ő is nagyot váltott, kiköltöztek Horvátországba.
A kislányomról is azt gondoltam, hogy művész lesz, szavalóversenyekre járt, a Horváth Mihály Gimnáziumba járt Szentesre. Aztán kiment egy évre Angliába babysitternek, és mikor hazajött, akkor jelentkezni akart a színművészeti főiskolára. De a testvére, Ádám, lébeszélte róla. Azt mondta, hogy né mönj el, nem való neköd. Azt mondja erre Margitka, jó, akkor elmögyök az agrárra. Elment Debrecenbe, az Agrártudományi Egyetemre, környezetvédelem szakra. Azóta van egy kisfia, és két kislánya, hazament családanyának.
11 unokám van, Krisztián gyerökeivel együtt 13.
Végül feltehetek néhány személyesebb kérdést?
Persze!
Mit éreztél a legnagyobb kihívásnak életedben? És hogyan birkóztál meg vele?
Amikor rokkantnyugdíjas lettem, az, hogy akkor hogyan folytatódik tovább az életünk, hogy az addigi életszínvonalunkat valahogy mög tudjuk őrizni, az nagy kihívás volt. Úgy gondolom, hogy mög tudtam vele birkózni, de az égy nagyon nehéz 3-4 év volt. De azt hiszem, sikerült. Ez volt a legnagyobb hívás.
Miben hiszel, van-e valamilyen hited?
Nem vagyok vallásos. De tisztelöm a vallásos emböröket. Igazán abban hiszök, hogy tisztöljék égymást az embörök – ebben nagyon hiszök. Nem kell mindig minden vitát győzelemmel lezárni. Hiszöm a kompromisszumokat. Hiszöm azt, hogy ha valaki mindig győz, akkor a másik mindig veszít. És ez borzasztó.
Hogyan viszonyulsz az öregedéshez és a halálhoz?
Úgy, hogy égyször csak észrevöttem, hogy már öreg vagyok. Nem gondoltam soha. Főleg, hogy elkezdtem táncolni, az nagyon-nagyon jó élmény volt, de azért láttam, hogy nehezebben mögy a koreográfia, nem jutnak eszömbe szavak. Nem egyszerű… akkor láttam édösanyámat mögöregedni és betegnek lönni és möghalni, és ott voltam mellette végig és láttam, hogy hogyan hal mög – borzasztó volt. Ennek ellenére nincs bennem halálfélelem. Nem tudom, hogy hogy lösz, de azt nagyon szeretném, hogyha nem úgy kéne möghalnom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok. Azt szeretném, hogyha még tiszta fejjel érne ez a dolog.
Vannak még terveid? Van olyan dolog, amit még szeretnél megvalósítani az életedben?
Éppen a múltkor beszéltem a feleségömmel, hogy valamikor nagyon szerettem pecázni. A versolvasás mellett ez volt a hobbim. Amikor képviselő löttem, akkor ez a dolog kimaradt. El is ajándékoztam a pecakészletöt, úgyhogy ide már valószínűleg nem fogok visszatérni. A versolvasás az marad, a verset azért jó olvasni, mert rövid. Ez nagyon jó.
Ezenkívül szeretnék ezökben a munkákban rendesen benne lönni, a bizottságokban, a közösségteremtésben is van munkám. Most is részt vöszök mindön vetélkedőn, ami a városban van, a Mátyás utcai kupában, a Csúcsi olvasókörben, a Szépkorúak Tánccsoportjában is, ezökön részt vöszök, ezöket szeretném is tovább csinálni. Ezök azért nagyon jók, mert sikerélményt adnak. Ezeket nem gondolom, hogy abba fogom hagyni. De olyan kimondottan speciális tervem, hogy na most mit szeretnék csinálni, nincsen. Nincs bakancslistám..
Egy utolsó kérdésem van még. Mit tanácsolnál Márki-Zay Péternek a most kezdődő új ciklusra? Vagy emberként akár. Intenéd-e valamire?
Hát, türelmet mindenképpen, kitartást, és azt, hogy nagyon vigyázzon a családjára. Ez talán egy intelem, hogy nem köll mindent elvállalni. Fontossági sorrend köll, a család legyen az első, minden más előtt.
És legyen ez a végszó: Hogy látom a városban a változást. Talán mögszűnik a vakság, égyre többen látják, hogy a fekete nem fehér, hogy nem a csúnya a szép, hogy nem a rossz a jó, hogy nem a hazug az igaz. Az új képviselőtestületben is látni vélem ezt. Ennek reményében adom át a stafétabotot a következő nemzedéknek.