A minap az a szerencse ért, hogy három napot a “sógoroknál”, vagyis Ausztriában – “a hanyatló Nyugaton” – időzhettem, családommal együtt. A három nap felét a világ legélhetőbb nagyvárosainak listáját évek óta vezető, egyesek szerint a migránshordák által immár teljesen elfoglalt Bécsben, másik felét pedig nem messze onnan, Bruckneudorfban, Hódmezővásárhely testvértelepülésén – ottani osztrák barátaink vendéglátását élvezve – tölthettem, tölthettük. Az utam során átélt mellbevágó tapasztalataimat, és az ottani barátainkkal folytatott tanulságos beszélgetés élményét szeretném megosztani az olvasókkal.
Előrebocsátom, hogy nem első alkalommal jártam Ausztriában, sőt, korábban évekig éltem német nyelvterületen, Bécsben is többször voltam már. Ez a látogatás most mégis nagyon más volt, és hogy miért, erre csak később, az élményeket és a hallottakat utólag feldolgozva jöttem rá.
Elérendő cél
Bécs változott, mióta legutóbb (aminek már sok-sok éve) itt jártam. Alapjában régebben is ilyen volt, de most még inkább az: igazi multikulti nagyváros, ennek minden pozitív velejárójával és bizonyára a nehézségeivel is. Belevetve magunkat a Kärntnerstrasse emberáradatába, több dolog is feltűnt – azonkívül, mennyire sok bőrszín, náció keveredik itt -, például az, hogy az emberek 95%-a első ránézésre jólápolt, hogy a tömeg ellenére nincs lökdösődés, és az emberek nem sietnek, hanem sétálnak, de az is, hogy alapvetően derű sugárzik az arcokról. Sok más nyelv mellett gyakran magyar szót is hallottunk.
A legalapvetőbb benyomásokhoz tartozik az is, hogy szemét alig hever az utcákon – ez régebben is így volt – és az, hogy a dolgok a hanyatló Nyugaton úgy tűnik, flottul működnek. Példa: a bécsi főpályaudvar csomagmegőrzőjének automatái nagyjából nyolc nyelven fogadják az utazókat, egy percen belül bárki számára érthető információt nyújtanak – ráadásul a számtalan különböző méretű szekrényke körül nemcsak egy-kettő van belőlük, hanem nyolc-tíz – és mind működik! Ugyanígy az ÖBB – az osztrák vasúttársaság – jegyeladó automatái, amiből egy-egy helyen szintén nem kettő-három található, hanem egy csomó egymás mellett, és szemmel láthatóan az összes működik. Senki sem kési le a vonatát amiatt, mert egy ilyen szerkezet előtt kénytelen hosszasan sorban állni, vagy tanácstalanul nyomkodni, miközben nem történik semmi…
Kulcsélmény volt a közlekedés is – nemcsak az, hogy tiszták és valóban gyorsak a gyorsvonatok, sőt, a WC-ben van víz, papír és szappan – hanem az is, hogy a Bécstől nagyjából 40 km távolságra fekvő Bruck an der Leitha-ba, illetve a vele összenőtt Bruckneudorfba – Királyhidára – 10-15 percenként megy valamilyen tömegközlekedési eszköz: vonat, vagy S-Bahn (elővárosi vonat). Így aztán azzal a kellemes meglepetéssel szembesültünk, hogy amikor lekéstük a kiszemelt vonatot, és már ösztönösen rákészültünk a várakozásra – ahogy azt otthonról megszoktuk -, már meg is jelent a kijelzőn a következő lehetőség, 6 perc múlva…
Bruckneudorfi szálláshelyünk közelében ért minket a következő elemi élmény, amely egyszerre okozott mélyről jövő szégyenérzetet és meglepődést: a kisváros széli, a vásárhelyihez hasonló méretű Intersparba lépve a választék látványa egyszerűen lehengerelt. Zavarba ejtett és mélyen elgondolkodtatott: amiből nálunk öt-nyolcféle van, abból itt saccperkábé harmincféle. Különleges, nálunk soha nem látott zöldségek és gyümölcsök, tejtermékek és csokoládék, borok, Halloween-dekoráció és jelmezek, de nem is sorolom… Hogy ez miért van így, annak nyilván egyetlen oka lehet: az, hogy kereslet van rá, mert az emberek mindezt megengedhetik maguknak. Most tegyük félre a filozófiai kérdést, hogy ilyen választék egyáltalán szükséges-e valójában az ember számára, mindenesetre idehaza egyes vezető pozícióban lévő politikusaink szabályos időközönként bejelentik, hány év még, mire (velük az élen) utolérjük Ausztriát, vagyis ezt a szintet – közben meg riogatnak, hogy milyen szörnyűséges állapotok uralkodnak a világ legélhetőbb nagyvárosában.
De ha már a választéknál tartunk: általános benyomás, hogy nemcsak ez megszégyenítően széles (legalábbis számunkra), hanem az áruk minősége sem említhető egy lapon azzal, amit idehaza megetetnek-megitatnak velünk. Csak egy kiragadott példa: a teljesen átlagos osztrák sör, amit bruckneudorfi barátainktól kapunk megérkezésünk estéjén, lehet nagyjából azon a színvonalon, mint nálunk a prémium kategóriás változat.
Az élet a “sógoroknál” látszólag fényes és pazar, de nem éppen olcsó, így nem is a mi kis pénztárcánkra van szabva. Másnap, fő úticélunk helyszínén, a bécsi Práterben – vagyis a vidámparkban – három gyermekünkkel nagyjából hat óra alatt szabadulunk meg kétszáz eurótól – néhány attrakció, és még egy kis lángos, hot-dog és sültkrumpli üdítővel. Az óriáskerékre mindannyian felülünk: impozáns, 67,5 méteres magasságából hatalmas élmény ránézni a fővárosra. De nemcsak a látvány, az ára is impozáns: 40 Euró a kedvezményes családi jegy egy körre, három gyerekkel – miután az ember kivárta a minimum félórás sort, hiszen Bécs eme szimbóluma borsos ára ellenére is igen népszerű.
Elrettentő példa?
Osztrák barátaink utolsó este vacsorázni hívtak minket a hangzatos Ungarische Krone (Magyar Korona) nevet viselő bruckneudorfi étterembe. Az itt kialakuló hosszú, érdekfeszítő beszélgetés során betekintést nyerhettünk abba az Ausztriába, amely a fentebb leírt vonzó díszletek mögött sejlik fel. Gyorsan a politikára terelődött a szó, hiszen vendéglátóink a közélet iránt érdeklődő polgárok, akik egyébként az SPÖ – az Osztrák Szociáldemokrata Párt – szimpatizánsai. Szerettem volna megérteni, hogyan lehetséges, hogy a legutóbbi választáson annyira előretört náluk az FPÖ – az Osztrák Szabadságpárt – ezért erre mindjárt rá is kérdeztem.
Amit ezután megtudtam, alapjaiban változtatta meg az Ausztriáról alkotott eddigi, naiv elképzeléseimet. Az elmondottakból ugyanis szépen kirajzolódott, mit is jelent a mindennapokban a komoly migrációs probléma – amit egyébként már nemcsak a Szabadságpárt hívei, hanem szociáldemokrata barátaink is reálisan látnak. Elmondták nekünk, hogy a legtöbb bevándorló azért jön céltudatosan Bécsbe, mert itt kapják a legbőkezűbb támogatást az osztrák államtól. A gyerekek számától függően havi többezer eurós segélyben is részesülhetnek, és a lakhatásuk miatt sem kell aggódniuk, hiszen erre is kapnak külön támogatást. Bruckneudorfi barátaink szerint mindez még nem is lenne baj, a gond az, hogy ez akkor is jár nekik, ha két gyufaszálat sem tesznek keresztbe – vagyis nem mennek dolgozni – miközben az “őslakos” osztrákoknak bizony semmi sem jár ingyen…
De barátaink azt is elmesélték, hogy a bécsi iskolákban manapság az első osztályt kezdő gyerekek nagyobbik része migrációs hátterű (köztük nemcsak muzulmánok, hanem magyarok, szlávok, románok, stb.) , és iskolába lépve általában még egy szót sem tudnak németül. Nemcsak bizonyos kerületekben, hanem mindenhol…Így aztán nekik, a németajkúaknak kell alkalmazkodni a többségben lévőkhöz. Alig hiszek a fülemnek, amikor arról számolnak be, hogy országuk köztársasági elnöke vetette fel egyszer a forradalmi javaslatot, hogy hordjanak talán az osztrák nők is fejkendőt, ne érezzék magukat olyan kellemetlenül a bevándorló muszlim asszonyok…. További elgondolkodtató esetek közül néhány: a Bécsben élő 18 éves szíriai lány családegyesítés címén Ausztriába hozza ötvenegynéhány éves nagyszüleit – egyikük sem dolgozik, rokkantnyugdíjasok – innentől mindketten az osztrák állam nyugdíjában részesülnek. Vagy egy másik, iráni bevándorló pár, akik osztrák barátunk bátyjának családja mellett vettek házat, azonban az iráni férfi a szomszéd házaspárnak csak a férfi tagjával hajlandó beszélni – a feleségnek még köszönni sem akar. Vagy az a szintén muszlim férfi, aki ügyintézésnél nővel szembesülve megkérdezi: hol van a férfi? Nem szokott ahhoz, hogy ilyen helyzetben nővel kelljen beszélnie… Majd szabályosan be kell törni őt, minden nap visszahívva addig, amíg erre kénytelen-kelletlen mégis hajlandó. Csupa olyan eset, amelyeket hallva már elgondolkodom, hogy Ausztriában a Szabadságpárt így is “csak” 29 százalékot kapott.
Barátaink szerint éppen az ilyen és ehhez hasonló szélsőséges eseteket felkapva, meglovagolva szerzett magának politikai hátszelet Kickl pártja, ami egyúttal a sok-sok olyan menekült megítélésének is árt, akiknek valóban, jogosan és elvitathatatlanul segítségre van szükségük. Vagyis nem a bevándorlókkal van a baj, hanem leginkább azzal, ahogyan az osztrák állam, a jelenlegi vezetés kezeli a helyzetet.
Bécsben és Bruckneudorfban járva-kelve az a benyomásom, hogy mindezt az osztrák állam – az osztrák társadalom – elbírja még, a feszültség nem, vagy alig érzékelhető. Úgy tűnik, egyelőre mindenkinek jut elég, a magyar viszonyokkal összehasonlítva hihetetlenül erős szociális háló mindenkit fel tud fogni. A háttérben húzódó elégedetlenség azonban növekszik – ami a szeptember végi osztrák parlamenti választások eredményén is látszik.
Beszélgetésünk végén aztán még egy döbbenetes megállapítást hallhattunk barátainktól: a török vendégmunkások első generációja a hetvenes években még beilleszkedett, átvették az osztrákok kultúráját, szokásait, és az ő gyerekeik is követték példájukat. A mostani, harmadik generáció azonban ezzel élesen ellentétes képet mutat, oda térnek vissza, ahol a nagyszüleik tartottak, amikor épp csak Ausztriába érkeztek. Az Európában élő regisztrált török szavazók többsége Erdogant választja – állítják barátaink, akik hozzáteszik, a török elnök nem rejti véka alá: Európát nemcsak fegyverekkel lehet elfoglalni.
Szenny, pusztulat, kilátástalanság és csóróság
Ambivalens érzésekkel és gondolatokkal szállok le Budapesten a vonatról. Ausztria még mindig egy tiszta, fejlett, kulturált ország képét mutatja, ahol a dolgok alapvetően jól működnek, minden, a háttérben húzódó gond ellenére. Ahol még a metróaluljárókban is tisztaság és gondozottság fogadja az arrajárókat, az emberek többségéről pedig lerí a jólétből és biztonságból eredő derű. A kőbánya-kispesti állomáson lépdelve igyekszem kikerülni az azonosíthatatlan eredetű ragacsokat, kiömlött akármiket, a kőre száradt rágógumi-maradványokat, és az utolsó pillanatban egy adag kutyapiszkot is sikerül – éppenhogycsak – elkerülni. Az emberek sietnek, arcuk gondoktól, hajszoltságtól gyűrött. Időnként a vállukkal egymásnak ütköznek, átkozódnak. Mindent áthat a szenny, a pusztulat, a kilátástalanság és a csóróság. A kontraszt a kevesebb mint kétszáz kilométerre fekvő Ausztriához képest megrendítő, akkor is, ha már régen tudom, és most csak megerősödött bennem: ott sincs az ígéret földje.
Egy Marshall-segélyből a második világháború után újraépítették a lerombolt Ausztriát, és elindították egy valódi fejlődési pályán. Magyarország a rendszerváltás óta a Marshall-segély többszörösét kapta meg európai uniós támogatások formájában. Lassan letisztul a fejemben az is, miért volt ez a látogatás ilyen elementáris tapasztalat: nemhogy felzárkóztunk, neadjisten utolértük volna nyugati szomszédunkat, de az elmúlt húsz évben mintha még inkább leszakadtunk volna tőle. Magyarország még hátrébb kullog, még csóróbb, még jobban le van gatyásodva – nemcsak anyagi, hanem morális értelemben is. Ami ott előretörő szélsőség, az nálunk már régen a központi kommunikáció fősodra.
Visszaúton, a Szeged felé haladó gyorsvonat folyosóján állva – ülőhely nincsen – nyomasztó gondolatok kavarognak bennem: ha nem érezném a hazámnak ez a viharvert, kizsigerelt kis országot, ha nem érezném úgy, hogy itt van dolgom, ha nem kötnének ide az emberek, az ismerős utcák, fák meg az anyanyelvem, ha neadjisten bombák vagy tankok dúlnák szét az otthonunk, talán én is kivándorolnék. És egész bizonyosan Ausztria irányába indulnék, nem kelet felé…