Nahimi Péter írása
A Tornyai János Múzeum 2023. évi, V. évkönyve, amelyet ezekben a hetekben vehetnek kézbe az olvasók, egyike a vásárhelyi kulturális élet legjelentősebb ezévi kiadványainak. A kötet hét tanulmányát jegyző jeles szakemberek a szigorú szakmai műgond mellett tekintettel voltak az olvasóközönségre is: írásaik ezért úgy is olvashatók, mint egy-egy különleges tárlatvezetés, amelyek ezúttal nem a kiállítótermek tárlóiba, hanem a kutatóárkok, műhelyek és levéltárak mélyébe, a szerzők napi munkájába, feljegyzéseibe és gondolataiba engednek bepillantást. Így olvasva egyszerre mindennapi életképek elevenednek meg előttünk, a mában és a kutatott múltban egyaránt.
Nagy Margit tanulmányából megtudhatjuk, hogy a hatvanas években (modern mérnöki eszközök híján) miként gondoskodtak arról, hogy a különböző években feltárt szelvények pontosan illeszkedjenek egymáshoz. Amikor egy évben befejezték a munkát, a feltárt szelvény sarkaiban vasrudakat ástak el „a földfelszín alatt legkevesebb 50 cm mélyen (hogy mélyszántáskor ne bolygassák meg)”, s ezeket a „fix pontokat” mérték be háromszögeléssel „a terepen jól látható, nem mozdítható két tárgyhoz — fatörzshöz, villanyvezeték póznájához, kerítés sarkához”. A következő évi ásatás megkezdésekor aztán a bemért pontokon leásva megkeresték a leásott vasrudakat: „munkásaink, akik először vettek részt ásatáson, minden ilyen pontnál mélységes szkepszissel mélyítették a gödröt mindaddig, amíg a vasrudak tetején nem koppant az ásó hegye”.
Néhány évtizeddel korábbi múzeumi viszonyokat idéz Móra Ferenc egykorú – Domokos Tamás és Szalontai Csaba által idézett – írása arról, amikor Bozó Ambrus Károly mindszenti gazda behozta a szegedi múzeumba a földjén talált avar bronzokat: „Cigánykodni kezdtem, mint rendes magyar múzeumigazgatóhoz illik s akkor meg különösen illett, hogy így, meg úgy, üres a ládafia, a mecénások mind elbujdostak, s nem hagyták meg, hogy mikor jönnek vissza, szegény eklézsia az enyém, amicskét adhatok a hun relikviákért, azt csak a magaméból adhatom, s én se rostával szelelem a bankókat. És mondtam volna még tovább is, mert könnyebb megállítani a forgószelet, mint egy magyar múzeumigazgatót, ha nekiered a panaszkodásnak”. (De nyitott kapukat döngetett az igazgató úr: Bozó Ambrus Károlynak eszébe sem jutott pénzt kérni az övdíszekért.)
Nagy Vera kalauzolásával a 2022-ben elhunyt Banga Sándorné fazekasműhelyébe pillanthatunk be, s megtudhatjuk, hogyan választotta ki a butelláira és táljaira karcolt szövegeket: „Összegyűjtött egy csokorra valót olyan szövegekből, amelyeket cserépedényekre, főként butellákra szánt. Ezek azonban nem hagyományos butellaszövegek, hanem az általa válogatott irodalmi vagy egyéb forrásokból — szépirodalomtól az emlékkönyvbe szánt versekig — származó olyan idézetek, amelyeket az alkalomnak megfelelően saját maga alakított át.”
Wiener Tibor görögkeleti lelkész feleségének Váraljai Anna által idézett visszaemlékezése a Wiener-gyűjtemény néprajzi kollekciójának kezdeteihez vezet vissza: „Látogatóba mentünk Endre Béla festőművészékhez és ott szemembe tűntek előttem eddig ismeretlen formájú népies tárgyak. Hazamenve említettem férjemnek őket és mondtam, nagyon szeretnék én is hasonlókat. Mi sem könnyebb, válaszolta férjem, mert piaci napon a tejfelt, gyümölcseiket áruló öreg nénikék nagyon gyakran behoznak egy általuk divatjamúltnak tartott, és az istálló gerendájára száműzött cserepet eladásra. És így kezdődött általunk a régi kerámiák gyűjtése.”
Hasonlóan gazdag sorozatot állíthatnánk össze azokból a példákból is, amelyek a kutatói „nyomozómunka” rejtelmeibe avatnak be bennünket: így végigkövethetjük, hogy miként bontakozik ki Csányi Viktor és Szabó-Hubay Attila Győző objektumleírásaiból az eleven szarmata falu a mai Belváros területén; elgondolkodhatunk Lőrinczy Gáborral és Straub Péterrel arról, hogy vajon a kiemelkedően jelentős fönlaki leleteket (egy vándor ötvös eszközeit) az utókornak megmentő Dömötör László (nekrológja szerint „a közművelődés bajnoka”) vajon nem írhatta-e meg, és ha igen, akkor hol adhatta közre a jelenleg ismert egyetlen bekezdésnél (!) részletesebben a helyszínen szerzett ismereteit; és megfogalmazódhat bennünk is Vincze Gábor kérdése: miként maradhatott meg tanári pályáján a meghurcolt Szabó Ferike Teréz tanárnő annak dacára, hogy 1959-ben a politikai rendőrség – „figyelemmel arra, hogy korábban a középiskolai tanulókat igyekezett bevonni az egyházi szervezkedésbe” – kifejezetten kijelentette, hogy „középiskolai működése nem kívánatos”?
Valószínűleg mindannyiunknak ismerős az élmény, amikor valaki (akár teljesen idegenként) elkezd beszélni a szakmájáról, de olyan átéléssel, hogy minket is „beránt”: és már nemcsak azt érezzük, hogy valóban szereti a hivatását, hanem megértjük azt is, hogy miért szereti annyira; és egyszerre bennünket is elkezd komolyan érdekelni a lótenyésztés, a csillagászat vagy a rákkutatás. Ilyesmire számíthatnak az évkönyvtől is – foglalkozásuktól függetlenül – az érdeklődő olvasók. (Megvásárolható a múzeumban.)