Lázár János szerint lejárt az ideje a francia és német építőipari megszállásnak az országban. Kár kilincselni politikusoknál, üzletembereknél, a legegyszerűbb, ha értékesítik a vállalkozásaikat a magyar államnak, magyar vállalkozóknak, és leteszik a lantot – közölte a miniszter nemes egyszerűséggel az Országos Építőipari Konferencia apropóján tartott sajtótájékoztatón. A HVG szerzője, Tóta W. Árpád karcos hangvételű véleménycikkben tart tükröt az építésügyi miniszter legújabb, akarnok tervei elé. Ha a cementgyárat el lehet venni erővel, akkor az OTP-fiókokat és a Mol-kutakat is el lehet, sőt neadjisten a jachtot is, írja a HVG szerzője, akinek írását szemléztük.
Tóta W. -ben a miniszter kijelentése hallatán több kérdés is felmerült, ezek közül az egyik, hogy épelméjű-e a miniszter. Persze ennél precízebb kérdést is megfogalmaz, mégpedig a vételár kérdését: hiszen tudjuk, „minden eladó, ahogy azt Andrzej Wajdától Hobóig megénekelték sokan„, de meglehet, hogy a magyar államnak nem igazán van annyi, amennyit kérnek: „Például azt mondja a cementgyáras bergengóc, hogy ő ezermilliárd forintra tartja a kóceráját, most cseréltette a szimmeringeket, ennyit ér, olcsóbban nem adja. A magyar állam éppen a legprivátabb testhajlataiban kaparászik pár százmilliárd után, hogy a repteret kifizesse, szóval a takarója nem találkozik a végtelenben az egyenesekkel.„
Persze beugorhat Mészáros L. is, a cikkben csak „egy magyar vállalkozó”, de az a (köz)pénz, amiből „a csónak” vagyis a jacht lett, talán csak egy gyárra futja. Tóta W., jól ismerve (urunk és) kormányunk észjárását, erre is tud megoldást, nehogy már más szabja meg, mennyi az annyi: „…regionális középhatalom vagyunk, Európa úrnemzete, szuverenitásunkon hasra esik a napsugár, tehát majd mi megmondjuk, mennyi az ára.„
Egy „aprócska” probléma, igaz, így is marad. Mégpedig, hogy a magyar vállalkozó nem képes a tulajdonképpeni munkára, „ő csak pályázni tud meg lefölözni, de a konkrét építkezést már ezek a külföldi cégek végzik el alvállalkozókként.” Akkor lenne (lehetne) neki (magyar vállalkozónak) olyanja (cementgyára), ha az elmúlt évtizedben „jachtok, szőke luvnyák és horvát focicsapatok beszerzése helyett” azt épített volna.
És akkor már csak egy icipici gond merül fel. Az, kérem szépen, hogy a magyar cégek is ott vannak külföldön, mint az OTP vagy a MOL, „elmuzsikálgat(nak) itt-ott, mintegy megszállva az érintett országok bank- és olajszektorát.” Mi van akkor, ha egy-egy ilyen ország úgy dönt, hogy a szemet szemért, fogat fogért elve szerint „ők is úgy döntenek, hogy lerázzák a rabigát, és tűzzel-vassal verik ki a hun karvalytőkét?” Hiszen
Medvegyevtől Lázárig csak néhány sor
Az írás végére Tóta W. visszakanyarodik az első kérdéshez, vagyis hogy „ez az ember miért öltözik bohócnak”, segítségül pedig egy „hasonló művészembert a baráti Szovjetunióból, Dmitrij Medvegyevet” hívja. Aki – köztudottan – egyre másra fenyegetőzik atomfegyverrel, meg mindenfélével – aztán nem történik semmi. „Hókuszpók hozzá képest Napóleon, mert ő legalább próbálkozik, ennek meg csak a pofája jár, de az szüntelen.” És itt lassan el is érkezünk a közös ponthoz orosz és magyar nagyság tekintetében, „beígérte a végítéletet két éve, másfél éve, egy éve; senki le se szarta, de azért tekeri a verklit. Látszólag semmi értelme nemhogy a munkájának, de az egész létének”, véli Tóta W. Ezután, feltéve a pontot az i-re, egészen lesújtó képekkel illusztrálja főszereplője személyiségét: „…csak véletlenül úszott fel a szennyvíz tetejére, képesség, vízió és főleg gerinc nélkül – és bármikor lecserélhető. Hát ezért kapar, ezért vicsorog, mert talán ebben kivételes tud lenni, talán emiatt megtartják a polcon. Valaha az volt, aki talán majd a halálhír után új útra vezet. Ma mellékszereplő egy vámpírfilmben.”
Tóta W. írása a HVG360-on, illetve az újság nyomtatott változatában olvasható el.