Dr. Szilágyi Mária negyven éve iskolaorvos, nemrégiben kapta meg a Hódmezővásárhely Egészségügyéért-díjat. Pályája során elég hamar az alternatív gyógyászat felé is fordult. Vallja, hogy a legtöbb betegség lelki eredetű. Ő volt az, aki évtizedekkel ezelőtt hatalmas munkával megszervezte Vásárhelyen az iskolaegészségügyi szolgálatot. Városunk egyetlen főállású iskolaorvosával pályájáról és életéről beszélgettünk.
Hódpress: Gratulálok a nemrégiben megkapott kitüntetéshez! Ön már nagyon régen, úgy tudom, negyven éve van az orvosi pályán.
Dr. Szilágyi Mária: 47 éve, iskolaorvos negyven éve vagyok. Orosházán születtem, általános és középiskolába Orosházán jártam, majd Szegeden végeztem el az egyetemet.
Mi motiválta arra, hogy ezt a pályát válassza?
Nyolcadikos korom óta gyermekorvos akartam lenni, egyszer csak “beugrott”, hogy ezt a pályát szeretném. Miután végeztem, a környéken nem volt állás, se Szegeden, se Orosházán. Dr. Streitman Károly – őt biztosan sokan ismerik – volt a gyakorlati oktatásvezetőm, ő akkor készült Dombóvárra, és megkérdezte, ki menne vele. Itt nem volt állás, fiatal voltam, hát azt gondoltam, megyek vele, miért ne. Másfél évig ott dolgoztam Dombóváron, utána ő megpályázta a vásárhelyi gyermekosztály vezető főorvos-állását, és szerencsémre visszahozott ide – közelebb a szüleimhez, akik Orosházán éltek. Dombóváron hetvenágyas gyermekosztály volt, ott nagyon sokat tanultam. Hárman vittük az egész osztályt, főorvos úr, egy kollégám és én. Rengeteg koraszülöttel, asztmás gyerekkel foglalkoztunk. ‘79-ben aztán idekerültem Vásárhelyre, ahol szintén elég sok beteg gyerek volt…
A szakvizsgát akkor már megszerezte?
Akkor még nem, gyakorló orvosként dolgoztam. Vásárhelyen szerencsém volt, sok szakorvos volt az osztályon, rengeteget tanultam tőlük. Dr. Kovács Juditot említem, ő gyermekkardiológiával is foglalkozott, sok programot csináltunk együtt.
A kórházból aztán egy idő után eljött, miért hagyta abba a kórházi munkát?
1983-ban Dr. Kozma János főorvos úr, a helyi alapellátás vezetője megkeresett, hogy meg kellene szervezni Hódmezővásárhelyen az iskola-, illetve ifjúság-egészségügyi szolgálatot – ami azt jelenti, hogy középiskolákban is ki kellett alakítanunk egy iskolaorvosi szolgálatot. Akkor szerveződött az iskola-egészségügy országosan is. Azt gondoltam, ez nyugalmasabb lesz számomra, mint állandóan ügyelni – hiszen babát is szerettünk volna. Elvállaltam. Hogy könnyebb lett volna végül, azt nem mondanám, elég sok munkával járt, hogy megszervezzük ezt a szolgálatot.
Akkor ezt gyakorlatilag a nulláról kellett felépíteniük Hódmezővásárhelyen?
Igen, ez így van. Közben ‘85-ben megszületett a fiam és egy-másfél évig otthon maradtam. A férjem, Dr. Hadnagy Csaba fogorvos volt, – azóta sajnos már meghalt, – vele és édesanyám segítségével meg tudtuk oldani, hogy azután visszamenjek dolgozni.
Nem volt könnyű dolgom, mert az iskola-egészségügy két terület között, köztes helyen van: iskola és egészségügy, tehát az oktatás és az egészségügy között, illetve nem szakellátás, bár szakvizsgával láttuk el, de nem is alapellátás. Igaz, később az alapellátáshoz sorolták. Nem volt működési költségünk, egy fillér nélkül dolgoztunk. Az iskolákban nem voltak kialakított orvosi rendelők, elég sok feladat volt, amit meg kellett oldani.
Hogy lehet ilyesmit működési költség nélkül csinálni? Az állam elvárta, hogy kiépüljön egy iskolaorvosi szolgálat, de nem adtak mellé keretet?
Pontosan így volt. Kaptam az iskolaorvosi fizetésem, és kész. Nagyon sok tervünk volt az iskolai egészségneveléssel kapcsolatban, ezért munkatársaimmal együtt 1994-ben létrehoztuk a Hód-Mezői Tinivilág Alapítványt. Így már tudtunk programokra pályázni. Ha jól emlékszem, ‘97-ben jött ki először a rendelet, hogy minek kell megfelelni az iskolaorvosi rendelőknek, de nem volt miből. 1999-ben kaptunk segítséget az akkori önkormányzattól, és négy középiskolában kialakítottak felszerelt orvosi rendelőket.
Mivel foglalkozott az alapítványuk?
Azóta már megszűnt, de akkor ez egy lehetőségnek látszott. Elkezdtünk kutatni pályázatok után. Tudni kell, hogy az iskola-egészségügy teammunka, az iskolavédőnő és az iskolaorvos együttműködéséből áll. Annyira szerencsés voltam, hogy olyan iskolavédőnőkkel dolgozhattam, akik előtt le a kalappal! Ez a mai napig is igaz, akikkel dolgozom, nagyon lelkesek, értik a szakmájukat. Szóval elkezdtünk pályázni. 2001-ben kezdtek el kiírni pályázatokat az iskola-egészségügyben folyó szűrésekre, preventív munkára. Kapóra jött az alapítvány, sok pályázatot megnyertünk. Néhány évre rá az iskolák részére is írtak ki pályázatot, iskolai egészségnevelési célokra. Akkor én írtam meg 17 iskola pályázatát, egyedül.
Önszorgalomból, vagy az iskolák kérték fel erre?
Én kezdtem el, hogy haladjon az ügy. Abban az időben Csendes Évának, egy budapesti hölgynek elég sok önismereti programja volt, megkerestem őt. Tanároknak, iskolavédőnőknek tartott tréningeket, Életvezetési ismeretek és készségek címmel. Nagyon jól lehetett használni az iskolában, a gyerekek nyitottak voltak rá, szívesen részt vettek a programokon. Éva persze nem ingyen jött le, ezeknek a tréningeknek ára volt.
Általános és középiskolába is mentek ezekkel a programokkal?
Is-is. Általános iskola felső tagozatába és középiskolákba.
Mit takart pontosan ez a program? Az egészséges életmódra nevelésről szólt?
Inkább önismereti tréningek voltak, tehát, hogy a gyerekek figyeljenek magukra, hogy az önbizalmukat erősítsük. A tanárok, az iskolavédőnők és én részt vettünk Éva tréningjein, és megtanultuk az ő módszereit.
Tehát a lelki folyamatok felől közelítették meg az egészséget.
Igazából, ha azt nézzük, minden betegség pszichoszomatikus eredetű, tehát ha rendben vagyunk lelkileg, akkor tudunk dolgozni, ha egészségesek vagyunk, akkor sokkal könnyebb az életünk.
Hogyan jutott el onnan, hogy az egyetemen a hagyományos orvoslást tanulta, az alternatív gyógyászatig, a természetgyógyászatig? Mi motiválta arra, hogy nem maradt benne a hagyományos nyugati orvoslásban?
Ez párhuzamosan ment. Csináltam az iskola-egészségügyet, ahol próbáltam a gyerekeket arra nevelni, hogy magukra figyeljenek, erősítsék az önbizalmukat, önbecsülésüket. ‘99-ben meghalt a férjem, akkor elgondolkoztam, hogyan tovább. Igazából onnan kezdődött, hogy jobban figyeltem az alternatív módszerekre, de én mindig is – az első öt évet leszámítva, mikor a gyerekosztályon dolgoztam – a prevencióban, tehát a megelőzésben dolgoztam, az volt a területem. Nem volt nehéz efelé menni, engem mindig is nagyon vonzottak az alternatív lehetőségek. Természetgyógyászatot tanultam, agykontrollt végeztem: ami elém jött, és azt éreztem, hogy ez az én utam, azon végigmentem.
Jelenlegi, vagy volt kollégák részéről nem éri kritika az alternatív módszerei miatt?
Nem volt ilyen problémám. Én mindig mentem a magam útján. De nagyon sok orvos nyit azért, ha nem is tevőlegesen csinálja, de a saját jólétéért érdeklődik az alternatív lehetőségek iránt.
Nem tudjuk megspórolni azt, hogy a lelki folyamatokkal foglalkozzunk, mert ha nem vagyunk egyensúlyban, akkor rosszul érezzük magunkat, akkor nehéz a munka, akkor frusztráltak vagyunk, és ezt szerintem figyelembe kell venni.
A mai társadalomban, az információk és az okoseszközök áradatában mennyire könnyű, illetve nehéz egészségesnek maradni?
Azt nem mondom, hogy könnyű, de ha valaki azt érzi, hogy ez a könnyebb út neki, akkor lépjen erre, és csinálja. Itt visszakanyarodok az iskola-egészségügyhöz, ahhoz a munkához, amit mindig is szívügyemnek tekintettem: a serdülőkorú gyerekeknek “segítést” – így idézőjelben, mert arra kell rámutatnunk, hogy magukon segítsenek, és válasszanak egy olyan utat, ami nekik jó.
2020-ban kapcsolatba kerültem egy amerikai módszerrel, az access consciousness-szel, ami magyarul “hozzáférés a tudatossághoz”. Ennek van egy elég erőteljes stresszoldó módszere, amit access bars-nak hívunk. Ezt az én szervezésemben több iskolába bevittük. A módszer lényege, hogy a fejen kell megérinteni harminckét pontot bizonyos sorrendben, amitől aztán oldódik a belső feszültség, az agyhullámok lelassulnak, ezáltal egy nyugodt, relaxált állapot jön létre. Nagyon sok eszközt kínál a módszer, hogy hogyan legyünk tudatosak, hogyan figyeljünk magunkra. Ezt próbálom iskolai szinten használni, illetve gyerekeket is megtanítani rá, hogy ők is tudják alkalmazni akár saját magukon is. Több iskolában is kipróbáltuk, nagyon jó visszajelzések jöttek szülők részéről: a kezelt gyerekek nyugodtabbak, összeszedettebbek, javulnak a társas kapcsolataik, a tanulmányi eredményeik. Ha megtanulják, hogyan tudnak ellazulni, azzal nagyon sokat segítünk nekik.
Pont a felgyorsult világban, ha folyamatosan interneten vagyunk – ami nem vitatom, nagyon jó, ha tudjuk használni, – ha átesünk a ló másik oldalára, és sokkal többet használjuk, vagy csak azt használják a gyerekek, és nincs stabil háttér mögöttük, akkor nagyon el tudnak “úszni”.
Az iskolai tréningek, terápiák alkalmával minden gyerekkel foglalkoznak, vagy csak kiválasztottakkal?
Ezeket a lehetőségeket meghirdettük, a szülők pedig jelentkeztek. Szóval a szülőket be kell vonnunk ebbe, hozzájárulást kell kérnünk tőlük. Legutóbb a hét-nyolc éveseket kezeltük a Németh László iskolában, előtte a Varga Tamás iskolában voltunk és az Eötvösben.
Ezek tanórán kívüli programok?
Igen, napközi alatt, illetve a középiskolában délutáni foglalkozás keretében tartottuk. Azok a kezelők jöttek Vásárhelyre (az access bars kezelésnél – szerk.), akik maguk is elvégezték a tanfolyamot. Alkalmanként kilenc-tíz kezelő van egyszerre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy masszázságyon fekszenek a gyerekek, és a kezelők megérintik a pontokat a fejen. Tanfolyam gyerekeknek is van egyébként, hogy ők is meg tudják tanulni ezeket, és maguknak is el tudják végezni a kezelést.
Nincs szükség semmilyen segédeszközre?
A tanfolyamon adunk egy lapot, amin rajta vannak a pontok, de csak a saját kezünk kell hozzá.
A módszer hatékonyságát egyébként EEG-vel is igazolták: a kezelés hatására lelassulnak az agyhullámok, nyugodt, relaxált állapot jön létre.
Van-e utánkövetés a terápiában, nézik-e azt, hogy milyen hosszabb távú hatása van a gyerekeknél?
Szülőktől, pedagógusoktól meg szoktuk kérdezni. Kézzelfogható módszer nincs, de beszámolnak arról, hogy mit tapasztalnak, hogy javulnak a kommunikációs készségek, a sportteljesítmények, a tanulmányi eredmények.
Van olyan érdekes eset, vagy anekdota, amire emlékszik az iskolaorvoslással kapcsolatban?
Igen, elég sok volt. Még régebben a Corvin szakközépiskolában is dolgoztam iskolaorvosként, akkor még a Kertvárosban voltunk. Volt egy kilencedikes lány, aki állandóan jött hozzám – hol a feje fájt, hol a hasa, minden baja volt. Beszélgettem vele folyamatosan. Időnként visszajött, utána eltűnt. Egyszer csak megyek az aulában, és valaki a nyakamba ugrik: “Doktornő, leérettségiztem!” Ez nekem egy akkora ajándék volt, hogy tudtam neki segíteni, hogy merrefelé menjen.
Túl sok információ áramlik a gyerekekre a közösségi oldalakon meg az interneten – hangsúlyozom, jó, ha van – csak hát helyén kell tudni kezelni. Rengeteg információ zúdul rájuk már egészen kicsi koruktól kezdve – nem biztos, hogy tudnak ezzel kezdeni valamit. Egy csomó kép, hang a kis buksijukban van,
ha nem mutatunk nekik módszert, amivel ezt lelassíthatják, akkor nagyon-nagyon frusztráltak tudnak lenni.
De ezt nyilván már nem lehet kizárni – más a mostani, meg más a több évtizeddel ezelőtti világ.
Másfajta problémákat kell kezelni most a fiataloknál?
Igen. Persze vannak azért szűrővizsgálatok, a prevenció erről is szól. Megmérjük a vérnyomását, megnézzük a látását, hallását, fizikális vizsgálatot végzünk. Ha találunk valami eltérést, akkor pedig tovább folytatjuk a vizsgálatokat.
Milyen programokat szerveztek még az iskolákban?
2013-14 körül például a kortárssegítő-képzést, élménypedagógiai táborokat. A kortárssegítő-képzés azt jelenti, hogy bizonyos korosztályból kiválasztott gyerekeknek képzéseket tartottunk. Két témában folyt egyébként, hetedik-nyolcadikosoknak, illetve kilenc-tizedikeseknek: az egyik a káros szenvedélyek, a másik a családi életre nevelés témakörét fogta át. Ezt meghirdettük, és minden iskolából körülbelül két-három gyerek el is jött. Az iskolavédőnőkkel együtt csináltuk a képzést kb. 20 főnek, egy-egy tréning hat alkalomból állt. Nagyon szerették a gyerekek! Ennek keretében a kolléganőkkel élménypedagógiai tábort is szerveztünk, ahol az volt a központban, hogyan tudjuk a gyerekeket élményeken keresztül motiválni. Mártélyon az erdei iskolában, illetve a Tisza-parton, a Bodnár Bertalan Oktatóközpontban valósultak meg ezek. Játékos formában arról szóltak, hogyan tudnak a gyerekek egymásra, magukra figyelni, egy adott feladatra koncentrálni. Erre voltak jók például a kötéltechnikás feladatok, amikor egy kötéllétrán másztak fel. Voltak nagyon lelkes gyerekek, akik utána elkezdtek dolgozni a kortársak között. De ez a program most már nem fut. Sok idő, szervezés volt megcsinálni.
Mi az, ami most kitölti az idejének a legnagyobb részét?
A relaxációs stresszoldás, az access bars. Ezen kívül természetgyógyászként is dolgozom, magánpraxisban akupunktúrával, energiaszint-mérésekkel foglalkozom. Minden, amivel most foglalkozom, a lazítás irányába hat. A fülakupunktúrának is vannak olyan kombinációi, amelyek oldják a belső feszültséget, és egyensúlyi állapot alakul ki. A betegségek tünetei gyógyulhatnak, a kezelések után sokkal jobban érezzük magunkat.
Milyen kórképekkel, tünetekkel fordulnak Önhöz a páciensek?
Ez vegyes. Például dohányzásról való leszokással is, de egyébként mindenféle betegségekkel.
Volt viszont egy másik fejezete az életemnek, amikor gyászfeldolgozó csoportokat vezettem. Abban segítettem, hogyan tudja valaki feldolgozni egy szerettének az elvesztését, és hogyan tud a gyászfolyamatból kijönni.
Ebben a saját tapasztalata motiválta?
Igen, így van. A férjem, apukám, anyukám, és az idősebb nővérem is elment, ez egy saját feldolgozás is volt igazából.
Ilyen csoport működik még Vásárhelyen?
Nem, de mostanában gondolkozom, hogy újraindítom. Egyénileg viszont foglalkozom gyászfeldolgozással, ha valaki tőlem segítséget kér ebben.
A családjáról mesélne még?
Egy fiam van. Ahogy említettem, a férjem fogorvos volt. Zsolti, a fiam, Pécsett végzett az orvosin, már a gyakorlati idejének jó részét is Németországban töltötte. Tudni kell, hogy ott vannak pszichoszomatikus klinikák, ahol azzal foglalkoznak, hogy visszavezessék az embereket a munka világába akár egy depresszióból, vagy krónikus fájdalomból. Hathetes programok vannak, a klinikák pedig gyönyörű környezetben találhatók. Szakvizsgát is lehet szerezni ebben, a pszichiátriai mellett ezt meg is szerezte a fiam. Most pszichoterápiával, hipnoterápiával foglalkozik, Münchenben él. A párja pedig pszichológus.
Kicsit úgy érzem, az édesanyja nyomdokaiba lépett.
Is-is. A nagyapja, és az apja is orvos volt. A férjem családja erdélyi egyébként, apósom Zabolán született, a férjem Marosvásárhelyen. Amíg éltek, 21 év alatt rengeteget jártunk Erdélybe. Bejártuk oda-vissza, minden irányba! Nagyon kedves embereket ismertem meg ott, nagyon szerettem oda menni. Imádom az erdőt, a hegyeket is. Az erdőben fel tudok töltődni, nemcsak a hegyekben, akár a mártélyi erdőben is. A fák, a csend – nagyon fel tudnak tölteni!
Ez az akkor, ami a szakmája mellett, a magánéletében kiegyensúlyozza?
Igen, ez így van. Az erdő az a terep, ahol fel tudok töltődni.
Ön nagyon fiatalos benyomást tesz!
Köszönöm szépen – igyekszem saját magammal is foglalkozni, eljárok tanfolyamokra, képzésekre.
Ha az embernek nem az a nézőpontja, hogy egy bizonyos kor után leépülünk, vagy nincs feladatunk, akkor energikusak maradunk, és azt csináljuk, amit szeretünk.
De negyven év körüli és fiatalabb munkatársakkal vagyok körülvéve, a kollégák fiatalon tartanak, egymást lelkesítjük.
Mi volt a legnagyobb nehézség az életében, és hogyan jutott túl rajta?
A férjem halála, az viselt meg legjobban. Fel kellett állni és menni kellett tovább. Nem véletlenül választottam én sem, hogy megyek előre, és magammal foglalkozom, megteszek mindent, hogy megtaláljam a motivációt, ami előrevisz. Egy haláleseten nem tudunk változtatni, innen fel kell állni, menni kell tovább.
Nem elfelejteni kell a halottunkat, hanem meg kell tanulni nélküle élni. Ez nem kis feladat.
Ha ezt az ember megtanulja, és segítő emberekkel veszi körbe magát, akkor túl tudunk jutni rajta.
A gyászreakció, a depresszió ilyenkor természetes folyamat, de ha ezen túl tudunk jutni, akkor meglátjuk az élet értelmét.
Nyilván idő kell, amíg az embernek ez sikerül, de nekem rengeteg segítségem volt. A családom, a nővéreim, anyukámék, a barátaim. Végül megbékéltem, és jól érzem magam most.
Milyen további tervei vannak még, van-e valami, amit még kipróbálna?
Igazából utazni is szeretek, úgyhogy az mindenképp. Most éppen a fiamékhoz készülök Münchenbe, ott is fogunk majd az erdőbe kirándulni. Talán még Új-Zéland az, ahová szívesen eljutnék. Európában is nagyon sokfelé voltam már. Csinálom tovább az iskola-egészségügyet is. Szeptembertől indul be újra az iskola – én nagyon szeretem a gyerekeket, a serdülő korosztályt, a tizenéveseket különösen.
Ha nyitottak vagyunk feléjük, ha értő figyelemmel beszélgetünk velük, akkor nagyon meg tudnak nyílni.
Engem ez is feltölt, ezért is maradtam a pályán. Szerintem nem sokan vagyunk az országban olyanok, akik negyven évig csinálták az iskola-egészségügyet. De én ezt imádom, ez nekem nem munka, hanem hivatás. A szívügyem!