Az alpolgármester közösségi oldalán folytatásos posztban állt ki Márki-Zay Péter nemrégiben tett nyilatkozata mellett, aki a lakosság többségére bízná annak eldöntését, a Kossuth téren maradjon-e a néhai polgármestert, Rapcsák Andrást ábrázoló szobor. Berényi Károly, aki a szobor állításának idején önkormányzati képviselő volt, közvetlenül is megtapasztalta azokat a körülményeket, amelyek a mű felállításához vezettek, ahogyan azokat az embereket is személyesen ismerte, akik Hódmezővásárhely közéletét akkoriban alakították.
Miután Márki-Zay Péter polgármester szilveszter előtti élő bejelentkezésében felvetette a témát, hogy a vásárhelyiekkel szavaztatná meg, a Kossuth téren maradjon-e Rapcsák András szobra, az alpolgármester folytatásos írásban kereste a választ azokra kérdésre, miért is született meg az alkotás, mit jelképez, mi az üzenete az utókornak, miért áll ott, ahol, és kinek tetszik, illetve kinek nem. Azt is körüljárta, szerinte indokolt volt-e pont a történelmi városközpontban, a Kossuth téren, a Kossuth szobor közelében elhelyezni azt.
Berényi Károly hangsúlyozza, tudatában van annak, hogy sem a polgármesternek, sem neki nem feladata, hogy megítélje Rapcsák András személyét, illetve politikai munkájának jelentőségét -ez majd a történészek feladata lesz. Csupán arról van szó, hogy a szobor kapcsán „egy helyi társadalmi igény miatt invitálják társadalmi vitára a vásárhelyieket”, még „ha ez idegenül is hat a NER világában”.
Hangsúlyozza, a szobor állításakor nem volt beleszólása a városlakóknak abba, hogy legyen-e szobor, és abba sem, hogy hova kerüljön. Írásában ezért közös gondolkodást sürget arról, „találhatunk-e jobb helyet a szobornak, vagy maradjon ott ahol van.” Hozzáteszi, a „drága népszavazás„-ról lebeszéli a polgármestert, helyette a Munipolis alkalmazást javasolja, amelyen keresztül okostelefonnal bárki szavazhat.
Az alpolgármester közösségi oldalán összesen öt egymás utáni posztban hosszasan taglal több, Vásárhely korábbi közéletét érintő témát, ír az ebben „tíz éven át meghatározó szerepet betöltő” Tiszta Lap Polgári Egyesületről, és arról, hogyan lépett velük koalícióra – népszerűségüket látva – a helyi Fidesz-KDNP. Közben pedig válaszol azokra a személyét érő támadásokra is, amelyek a vásárhelyi „hazafiak”, vagyis a magukat „patrióták”-nak nevező alakulattól kapott.
Felidézi Lázár János akkori polgármestert is, aki elődjét, Rapcsák Andrást előbbre sorolta minden korábbi vásárhelyi polgármesterrel szemben, és annak idején elsőként javasolta a szobor felállítását, és azt, hogy utcát nevezzenek el az elhunyt városvezetőről.
Az akkori képviselőtestület tagjaiként nem volt ellenünkre az emlékállítás ténye, de a mértékét aránytalannak éreztük. Érthetetlennek tűnt az utód harcos kiállása az eddigi várostörténetben példanélküli megalomán hálaadásért. Mintha tartozott volna Rapcsák Andrásnak és ezzel a nagyvonalú gesztussal tudta volna csak ezt kiegyenlíteni
– írja le meglátásait az akkori helyzetről, felidézve azt is, hogyan gyakorolt nyomást Lázár a képviselő-testületre, hogy szobor legyen, illetve közterület is Rapcsákról elnevezve.
Magát a néhai polgármestert és az őt követő Lázárt így festi le:
Nekem nagyon úgy tűnt, hogy sajátos, egyéni eszmerendszere alakult ki Rapcsáknak, amelynek sarokkövei a következők voltak: – nem baj, ha valami erkölcstelen, csak törvényes legyen; – nem baj, ha valaki alkalmatlan, csak lojális legyen; és – nem baj, ha belepusztulok is, de mindenről csak én dönthetek… Ezt az autokrata elvrendszert, amit »rapcsákizmusnak« kereszteltünk el, az utód Lázár János továbbfejlesztette és országos szintre emelte, a NER alapideológiájává tette.
Mindezek után azt javasolja, „kérdezzük meg a vásárhelyi polgárokat arról, hogy a Rapcsák szobornak találjunk-e egy méltó helyet a Kossuth téren kívül, és hogy a »kétnevűvé« vált utca nyerje vissza eredeti nevét”. Egyúttal felveti, hogy a volt polgármesterről egy másik utcát nevezzünk el, amihez „nem szükséges népszavazás, csak egy reprezentatív közvéleménykutatás, egy szakmai javaslat és egy köztestületi határozat.”
Az alpolgármester végül a következő kérdéseket teszi fel:
- Amennyiben Rapcsák Andrást nem ítéljük történelmileg olyan jelentősnek, mint Kossuth Lajost, akkor miért van helye mégis a szobrának a Kossuth téren? (Melyik vásárhelyi polgármester kapott még köztéri szobrot?)
- Sokan úgy látják, hogy a szobrászművész nem jól végezte el a feladatát, miért fogadta el a család mégis az alkotást?
- A főtérre való-e egyáltalán ez a szobor, vagy lehet neki másik, alkalmasabb helyet találni? (Itt az alpolgármester fel is sorolja, szerinte milyen alternatívák jöhetnének szóba.)
Végkövetkeztetésként magyarázatot ad arra is, miért áll ki „ilyen harcosan” a szobor elmozdításáért.
Nem csak az esztétikai kivitele, de az üzenete is taszít. Számomra az autokrata, saját haszonra harácsoló vezetési módszer elfogadhatatlan. Vásárhelyen 2000-re a közbeszéd stílusa olyan mélységekbe süllyedt a városházán, amilyet korábban elképzelni sem lehetett. […]Szeretném leszögezni, hogy senki nem akarja a »múltat végképp eltörölni«. Mi nem a nemzetközi munkásmozgalmat képviseljük… Azonban szeretjük megismerni a múltat, hogy az elkövetett hibákból tanuljunk és hogy véletlenül se olyan példaképeket állítsunk a jövő nemzedéke elé, akik azt nem érdemlik
– összegzi Berényi Károly a Rapcsák-szoborral kapcsolatos értekezését, amelyben felidézi korabeli közgyűlési beszámolóját is, ahol leírta, ő annak idején sem szavazta meg a szobor állítását, de nélküle is megvolt a közgyűlési többség.