„Amikor tanítottam, akkor voltam a legboldogabb” – írta vásárhelyi tanáréveiről Németh László, aki bár csupán három évig tanított a Bethlen gimnáziumban és a Szent István téri leánygimnáziumban, de aki írói munkásságával, konkénkrétan az Égető Eszter című fejlődésregényével örökre beemelte Vásárhelyt a világirodalomba. Halálának 50. évfordulója alkalmából konferenciával és könyvbemutatóval is emlékeznek rá.
Két eseményt is rendeznek a jövő héten Németh László író halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. Hétfőn 13 órakor a Református Ótemplomban kezdődik az a konferencia, amelynek előadói az író és Vásárhely kapcsolatát járják körbe, pénteken 18 órától pedig a Németh László Városi Könyvtárban mutatják be ifj. Sipka Sándor Németh László: a nemzeti helytállás drámája és győzelme című kötetét.
Németh László, az orvosból lett író már akkor sem volt ismeretlen Vásárhelyen, amikor 1945-ben tanárnak hívták meg, hiszen Móricz Zsigmonddal 1940. április 13-án Vásárhelyre utaztak, hogy megismerjék Csengettyű utca 1. szám alatti házikóban Szathmáry Lajos gimnáziumi tanár által 1938-ban létrehozott, s a református egyház által is támogatott Tanyai Tanulók Otthonát. Ugyanezen a napon a két írót meghívták egy irodalmi estre a városháza dísztermébe, ahol a gimnázium diákjai léptek föl. Németh László éveken át erkölcsi és publicisztikai támogatást nyújtott a Tanyai Tanulók Otthonának. Cseresnyés című drámájának honoráriumát tehetségmentés céljára ajánlotta fel, ezért is vette fel 1942-ben az internátus a Cseresnyés Otthon nevet.
1945. július 23-án Mátyás Sándor tanár javasolta Németh László meghívását egészségtan tanárnak és iskolaorvosnak. A református egyház és a Bethlen Gábor Református Gimnázium meghívásának eleget is tett, amikor elvállalta az óraadói állást az akkor még közös igazgatású fiú- és leánygimnáziumban. Németh Lászlót, aki 1945. szeptember 2-án Békésről érkezett Vásárhelyre, Mátyás Sándor fogadta a gimnáziumban, s kísérte Vörös Mihály igazgatóhoz kinevezése és elhelyezése ügyében. A „csendes szavú, elmélkedő vásárhelyi tanár” három és fél évig tanított Vásárhelyen. Miniszteri engedély birtokában végezte pedagógiai kísérletezését. A tantárgyösszevonással évtizedekkel megelőzte korát. Egy tantárgyként oktatta az irodalmat a történelemmel, a vegytant az egészségtannal.
„Amikor tanítottam, akkor voltam a legboldogabb” – írta később, napjait a pedagógiai tervezés töltötte ki. Tanóráin a tanár és diák őszinte közelségbe kerülhetett. A játékosság elvét is szívesen érvényesítette a pedagógiában.
Utolsó tanítási napja 1948. december 3-a volt, de utána még kisebb-nagyobb megszakításokkal 1954 végéig még Vásárhelyen tartózkodott, irodalmi munkásságot folytatott, különösen sokat fordított ebben az időszakban.
Vásárhelyi szállásadói Kristó Nagy István és Mátyás Sándor voltak. Az író – kisebb-nagyobb megszakításokkal – 1945-től 1955-ig élvezte a Bercsényi utca 27. számot jelentő úgynevezett Kristó-ház vendégszeretetét. De lakott az Andrássy úti Kristó-patika emeleti szolgálati szobájában és a leánygimnázium igazgatói lakásának egy részében is. A Bercsényi utcai házban főként az udvar végében álló kisház belső szobájában élt, egészen 1955 legelejéig. Ennek ámbitusán írta az első vásárhelyi műveket, a Mathiász-panziót és A tanügy rendezését. Az utcai szobában az Eklézsia-megkövetése, a Széchenyi, az Égető Eszter és más jelentős alkotások születtek.
Vonzódott az ottani egyszerű, szerény élethez, szobájában kályha, fekhely, szekrény, szék és asztal volt. Sokszor kereste a társaságot, az ő-zős tájszólást, gyűjtötte az érdekes mondatokat, kifejezéseket. Nem hagyta, hogy idegenek zavarják meg a békéjét: szobája ablakából a kapura látott, és ha nem várt vendég közeledett, a hátsó kapun angolosan távozott. Annyira megszerette ezt a házat, hogy amikor a Tihanyhoz tartozó Sajkodon megépült a saját kúriája, ragaszkodott hozzá, hogy a vásárhelyi kisház mását húzzák fel a kert a végében.
A Vásárhelyt a világirodalomba repítő Égető Eszter című regényében megelevenedik vásárhelyi tanárkodásának időszaka. Az írót körülvevő jeles személyeknek csodálatos panteonja tűnik az olvasó elé. Főhőse édenkertfélét próbál teremteni, ám a férfiak vak akarata, őrültségei, hóbortjai miatt kísérlete meghiúsult.
Németh László a vásárhelyi alakok ürügyén saját ideálját mutatja, hősnőjében is önmagát ábrázolja, akárcsak Méhes Zoltánban. E regényével örök emléket állított a városnak, amely otthont adott élete azon nehéz éveiben, amikor – főleg 1946-tól – folyamatossá válnak ellene a baloldali sajtótámadások. A regényben az író behatóan vizsgálta a csomorkányizmust, vagyis azt, hogy a tehetség Csomorkányban (ahogy Vásárhely nevezik benne) különc lesz, a nagyvilágban viszont beteljesül.
1952-ben – fordításaiért – József Attila-díjjal tüntették ki. 1955 januárjában jelent meg a Csillag című folyóiratban Galilei című drámája. 1956 november eleji újságcikkeiben pedig kiállt a forradalom jogossága mellett.
1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Az akkor horribilisnak számító 100 ezer forintos díját a Bethlen gimnázium könyvtárának fejlesztésére adományozta. 1958-ban az MSZMP Központi Bizottsága – több „népi író” társával együtt – határozatban bélyegezte meg 1945 előtti „nacionalista”, „kispolgári”, „harmadik utas” nézetei miatt. A hatvanas években vált egyre ismertebbé Nyugat-Európában is. 1965 áprilisában Bécsben Herder-díjat kapott.
1975. március 3-án halt meg Budapesten.
E sorok írója számára a legnagyobbnak számító Iszony című regényét is Vásárhelyen írta.