Miközben a fél internet olyan mémekkel van tele, amelyeken diákok azon élcelődnek, hogy egyes, a módszertani újításokban nem épp élen járó, és az uniós pénzből fizetett IKT-továbbképzéseket is csak tessék-lássék szinten megtartó iskolában dolgozó pedagógusaik vajon hogyan fognak Skype-on, Discord-on, vagy a legújabb állami ötletek alapján minden középiskolás kedvenc telefonos appján, a Krétán keresztül oktatni (egyetemeken esetleg a Neptun alá is lefejlesztenek valami csodás klienst), történt egy érdekes dolog. Vagyis mindjárt kettő.
Először az egyébként szegedi Mozaik Kiadó jelentette be – amikor még nem is tudhattak róla, Orbán miután egy nap alatt megfordul körülötte a világ, mit jelent be -, hogy az otthon maradni kényszerülő diákoknak és tanáraiknak ingyen rendelkezésre bocsátja digitális tankönyveit. Igen, azokról a tankönyvekről van szó, amelyeket Erdélytől Kínáig szeretnek és használnak, de nálunk az államilag szűkre szabott, gyakorlatilag kommunisztikus időket idéző tankönyvlistára nem vett fel a jogalkotó, ezzel bár a piac egyik legjobbjai, egy az egyben gyakorlatilag kiszorították őket az iskolapadokról. Persze árulni azt árulnak, amit csak akarnak, de tankönyvnek csak az minősül, amit az állam annak tekint, az övéjük nem, így bár “fű alatt” a gazdagabb szülők csemetéit nevelő iskolákban “kérik”, hogy vegyék meg, mert tudják, mennyire szuperek is az államilag kifejlesztett “kísérleti” tankönyvek, nem nagyon tudnak labdába rúgni. Nem sokkal később egy Dunakesziben működő filmtechnikai cég is csatlakozott – ők már tudták, hogy be fognak zárni az iskolák, és ehhez ajánlottak eszközkölcsönzést ingyen azoknak az iskoláknak, akiknek erre szükségük van.
Igen, a magánszektor tagjai kezdtek el ingyen felajánlani valamit önmaguktól úgy, hogy ebből nem, hogy rövid távú hasznot nem remélhetnek, inkább bevételcsökkenést. És igen, minden fajta állami kényszer és kötelesség nélkül tették, nem kellett extra adót kivetni rájuk, amiből majd az állam a tőle megszokott hatékonysággal visszaoszthatta volna mindezt. Mert a szabad piacon emberek dolgoznak, akik egy részének bizisten van szíve. Nem mindnek, de bizony akad köztük. Ami már döntögeti azt az érvelést, ami szerint a rászorulók, a leszakadó társadalmi csoportok, vagy éppen az aktuálisan egy elég vis maior helyzet miatt bajban lévők soha sem számíthatnak jobb módú embertársaik önzetlen segítségére, azt mindig az államnak kellene kierőszakolnia. Pedig valahol ez az a logika, aminek egyrészt a vége a kommunizmus, másrészt aminek részben a hozadéka, hogy egy sor szektor a közműszolgáltatóktól a személyszállításig ma is állam bácsi kizárólagos kezében van, aki szolgáltat úgy, ahogy.
De ne menjünk messzire: a legszebb a történetben a hivatal kanosszajárása, a kiszorított tankönyvcég digitális tananyagai ugyanis felkerültek a digitális tanrend során alkalmazni javasolt információforrások közé. Itt már nem egyenesen arról van szó, hogy ha már az állam által indított hasonló projektek vegyes minőségűek, akkor a hanyatló nyugatnak mutatni szándékozott úgynevezett kapitalizmus miatt megtűrik, hanem konkrétan építenek arra, amit az egykoron kiutált magánszektor felépített. Talán, ha elmúlik a zűrzavar, lesz valaki, aki ki tudja ejteni a száján: na jó, mi is volt azzal a tankönyvszabadsággal?
A világ mozaikjai lassan, de egyesülnek.