Újra kell gondolni a hazai sportfinanszírozást, máskülönben a koronavírus-járvány hosszú időre ledönti lábáról azt a nemzetstratégiai ágazatot, amire az egyik legfontosabb szerep hárul az egészségmegőrzésben és a közösségépítésben.
A sportegyesületek egyik napról a másikra sodródtak kényszerpályára azzal, hogy be kellett szüntetni az edzéseket, el kellett halasztani versenyeket és mérkőzéseket. Egyes szakszövetségek még bizakodnak, hogy májusban folytatható a bajnokság, de arra is van példa, hogy lefújják az egész idényt, mint a kosárlabdázóknál. Nincs egységes recept arra, hogyan tudják majd áthidalni az előttünk álló időszakot a sportolók és edzőik, de annyi bizonyos, hogy az állóképesség és a forma is visszaesik a jövőben.
Ennél azonban máris égetőbb kérdés, mi lesz a hazai klubélettel, hogyan fognak boldogulni az utánpótlásnevelő műhelyek a járvány levonulása után? Mert azt látni kell, hogy ahogy eddig, úgy biztos nem. Pénzre ugyanis nem tudni kitől számíthatnának.
A legtöbb fiatalt az úgynevezett látvány csapatsportágak mozgatják az országban. Vásárhelyen például igazolt versenyzőként közel 700 gyermek jár(t) napi szinten labdarúgó, kosárlabda-, kézilabda- és vízilabdaedzésre. Az itteni egyesületek, akár vidéki és fővárosi ellenfeleik, úgynevezett TAO forrásokból tartják fenn magukat, ami azt jelenti, nyereséges társas vállalkozások társasági adójuk egy részét felajánlják sportszervezeteknek. Eddig sem volt könnyű összekalapolni az anyagi hátteret – írtunk is róla, hogy a HVSC még alig tudta feltölteni keretét -, de nyártól ez lehetetlen küldetés lesz.
Tudniillik a járvány a gazdaságot olyan mélységbe taszíthatja, ahonnan a béka hátsóját is alig lehet látni. A bolt- és gyárbezárások, a lenullázódott idegenforgalom, a bénult áruszállítás és légi közlekedés mind abba az irányba mutat, hogy akkora válság jön, amiből nem lesz könnyű feltápászkodni. És ha nincs nyereség a cégeknél, társasági adót sem kell fizetni, vagyis nincs mit átutalni a sportegyesületeknek. Hiába bólintanak rá a szakszövetségek a pályázatnak is nevezett sportfejlesztési programokra, a pénzt nem ők adják. Sőt, nekik se lesz nagyon kitől kérni. És még szponzoráció sem várható, a vállalatok ugyanis szorult helyzetben elsőként a marketing kiadásaikat vágják meg.
A kiemelt egyéni sportágak, mint például az úszás, a vívás, a kajak-kenu, a cselgáncs, a tenisz vagy az ökölvívás finanszírozását a kormányzat eddig közvetve segítette, ám nyilván itt is szűkülni fognak a lehetőségek, ha az államnak más gazdasági ágazatokra fokozottabb figyelmet és sok pénzt kell fordítania.
A helyi mentsvárnak gondolt önkormányzatok nem lesznek képesek maguk megoldani a sportklubok problémáit, hiszen a települések erre fordítható egyik legfontosabb bevételi forrása, a helyi iparűzési adóból befolyó pénzek is megcsappannak majd.
Ott van még a tagdíj bevétel, ami mankó lehet. De ha nincs edzés, mire föl kérjenek, vagy ha a családi kassza üresedik, úgy miből fizessenek?
A megoldáskeresés, ahogy járvány idején lenni szokott, nem halogatható. Ki kell fundálni, milyen rendszerben működhet tovább és lehet sikeres a magyar sport!