Függetlenül attól, milyen minőségű az Elk*rtuk című film, amikor hivatalosan művészfilmmé nyilvánított a Nemzeti Filmiroda, én nem is azért csodálkoztam, mert maga a minősítés a furcsa, hanem azért, mert a film egyik producere, nyugodtan mondhatjuk, központi arca, Kálomista Gábor régebben igencsak ambivalens viszonyban állt a művészfilm és a művészfilmes definíciójával és a műfaj honi képviselőivel. És azt mondom, néhol még egyet is lehetett vele érteni, mert sok rossz film készült, készül, ő azonban tudatosan kívül helyezte magát ezen a körön, amivel nincs semmi baj. Most viszont kijelenti a Gyurcsány-filmmel kapcsolatban, hogy szinte minden magyar film megkapja az art besorolást, tehát művészfilm. Persze ha a saját „gyermekéről” van szó, akkor minden szentnek egy kicsit maga felé hajlik a keze. Az is igaz viszont, hogy a véleménynyilvánításhoz látni kell a filmet, akkor is ha 10-est, de akkor is, ha 1-est akarunk neki adni az IMDB-n. Szubjektív véleménycikk.
Kétszer volt szerencsém interjút készíteni Kálomista Gáborral, és most nem iróniából írom azt, hogy szerencsém, mert alapvetően tisztelem őt. Először 2006-ban, az Idegölő című filmje kapcsán beszélgettem vele és az azóta tragikusan elhunyt Gesztesi Károllyal, majd 2009-ben a Hódmezővásárhelyhez ezer szállal kötődő, itt élő Petróczy Sándorról szóló dokumentumfilmünk kapcsán adott egy összeszedett és szívhez szóló interjút nekem. Kálomista Gábor ezen találkozások során egy határozott, céltudatos embernek benyomását keltette, és ekkor kezdtem el vele készült beszélgetéseket olvasni, interjúkat nézni.
Ezt azért fontos elmondani, mert ekkor is már észrevettem, hogy vannak közöttünk nézetbeli különbségek. Nem pusztán politikaiak (mert hogy ő már talán akkortájt, vagy kicsit később, de rendszeres vendége volt a Hír TV-nek), hanem esztétikaiak is. Én ugyanis rajongtam a művészfilmekért, amiket nálam általában Ingmar Bergman, a 60-as, 70-es évekbeli Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, a francia újhullám, Tony Richardson, természetesen a nagy olasz filmrendezők fémjeleztek, a felsorolás nem teljes. Hogy Kálomista Gábor szerette-e, szereti-e ezen rendezők munkáit, azt nem tudom, de a művészfilmekkel kapcsolatban minimum ellentmondásos volt mindig is a véleménye.
Egyrészt voltak mérsékelt megnyilatkozásai, amikor azt mondta például, még 2011-ben, hogy nem hisz a közönségfilm-művészfilm szembeállításban. Magyarországon azt mondják, hogy van gatyaletolós közönségfilm, és van művészfilm, ami onnan ismerszik meg, hogy senki nem nézi. Az nem művészfilm, hanem rossz film.
Azonban végig érezhető volt valamiféle ellenszenve attól, hogy művészfilm, mert annak idején mondta azt más szavakkal, hogy művészfilmesnek nevezik magukat azok, akiknek a filmjeit senki sem nézi. Vagy egy 2019-ben, a Hír TV-n készült portréműsorban is kiérezhető volt a szavaiból némi „outsider érzés” (3.16-tól):
Elsősorban mozinéző vagyok, tehát soha nem vindikáltam magamnak azt a jogot, hogy én nagy művész vagyok, nagy alkotó vagyok. Ha elolvasom a forgatókönyvet, akkor az alapján lehet látni, hogy az a film egy önmegvalósító, egy művészfilm, vagy csak úgy elkészül, hogy legyen valamiért film, vagy pedig valami célja van, mert egy filmnek kell, hogy célja legyen.
Kálomista Gábort ugyanis egy olyan embernek ismertem meg, aki szigorúan a nézőszámok, a nézői igények alapján mérte azt, hogy milyen magyar filmeket kell és lehet támogatni, döntéseit szigorúan e szempontok szerint hozta meg. Ezek között pedig voltak olyan sikerfilmek, mint a Zimmer Feri vagy a Valami Amerika 1-2, amelyek a rendszerváltás utáni magyar közönségfilmek között remekműnek számítanak, de a Kaméleon is egy kiváló alkotás. A másik oldalról viszont, bár magyar viszonylatban vonzhatott sok nézőt, de hányan emlékszünk az Apám beájulná-ra, a Csudafilmre, a Pappa Pia-ra vagy épp az Idegölőre, ahol először találkoztam Kálomistával? Vagy ha emlékszünk is, hányan tesszük ezt úgy, hogy jó filmeknek tartjuk őket? Biztos vagyok benne, hogy kevesebben.
Sajnos Kálomista nem állt ki az elvei mellett, hogy a fizető közönség a legfontosabb egy film kapcsán, és nem tiltakozott kézzel-lábbal, hogy na de kérem, az Elk*rtuk egy közönségfilm, nem művészfilm. Azért sajnálom, mert bár lehet, hogy sokaknak más a véleménye, de meglátásom szerint Kálomista egy olyan ember, akivel meg lehetne vitatni a dolgokat, még ha nem is ugyanúgy látjuk. És olyan ember, akinek én nem vallottam az elveit, de a saját szemszögéből meg tudtam érteni. Az már egy másik kérdés, milyen vehemenciával állt bele az Elk*rtuk előtt is a pártpolitikába.
De ha valakinek elvei vannak, akkor ne akarjon beszökni a „hátsó ajtón” abba a klubba, amelybe egyébként korábban esze ágában sem volt belépni. Mert akkor utólag minősítsék az Idegölőt, a Csudafilmet vagy a Pappa Pia-t is művészfilmnek, az alkotóit pedig művészfilmesnek.