Az utóbbi néhány esztendőben nagyot fordult az egészségügyi ellátás: akinek van pénze, az a magánegészségügyben keresi a gyógyulást, akinek meg nincs, az a csodában bízik és vár, türelmesen várakozik.
Ma sem lehet tudni, hogy a kormány által a magyar egészségügy átalakításával megbízott Boston Consulting Group (BCG) milyen jelentést készített, mert a Fővárosi Törvényszék a tanulmány kiadása iránt kezdeményezett perben úgy döntött, az nem kiadható, azaz titkos marad.
Aki azonban betegként járt már orvosnál, az azt tapasztalja, hogy az állami ellátásból a betegek a magánellátás felé terelődtek, főleg az utóbbi két évben. Nem csoda, hiszen már a vérvételhez is időpontot kell kérni, nemhogy a többi – nem sürgősségi – ellátáshoz, vizsgálathoz.
Hogy hallgatólagosan ezt ösztönözheti a kormány is, annak több árulkodó jele is van. Hiába államosították ugyanis a kórházakat, azok adóssága egyre gyarapodik, így aztán – a betegeknek legalábbis úgy tűnik – nem nagyon akarnak minél előbb minden náluk jelentkező beteget ellátni. Erről egyébként a várólisták egyre későbbre nyúlása utal a leginkább. A pénzes beavatkozásokat nem vagy nem akarja finanszírozni az állam.
Akinek van pénze, az – érthető okból – a magánellátást választja, inkább kifizeti a borsosnál-borsosabb árakat, minthogy éveket várjon például egy csípőprotézisre, egy aranyérműtétre vagy bármi egyébre. Az előbbi egyébként másfél millióból, az utóbbi néhány százezerből megoldható, a beteg csak akkor lepődik meg, amikor ugyanaz az orvos, ugyanabban a műtőben és ugyanúgy végzi el a beteg életminősége javítását jelentő beavatkozást, aki, ahol és ahogy az állami ellátásba is tenné, igaz sok-sok hónapnyi várakozás (és a beteg számára szenvedés) után.
Így aztán gyorsan kialakultak a szegénykórházak (azaz az államiak, melyekben azok a betegek várják állapotuk javítását, akiknek nincs pénzük, és azok a magánklinikák, ahol a pénzes betegekért minden megpróbálnak megtenni és minél előbb.
Nincs ez jól, de a magyar nem lázad fel mindezek miatt, csak csendben morgolódik. Mert tömegesen nincs közös probléma, s az államrezon sem foglalkozik a tiltakozással, amíg az el nem éri a lakosságszám egy bizonyos szintjét.
Így maradnak a tehetősebbek, akik kicsengetik a gyors ellátáshoz szükséges összegeket és a szerényebb anyagi körülmények közt élők, akik csak várnak, várnak és várnak, no meg reménykednek, hogy egyszer végre elfogy előttük a várólista.
És persze a remény hal meg utoljára. Ön szerint is?
Hozzászólások lezárva.