„1944-ben magyarok deportáltak magyarokat”

Emlékezni és emlékeztetni – az auschwitz-i haláltábor felszabadításának 75. évfordulóján, a holokauszt nemzetközi emléknapján mutatták be Hárs Gábor egykori varsói nagykövet, volt országgyűlési képviselő, holokauszt-túlélő Egy túlélő naplója című könyvsorozatának harmadik kötetét az Emlékpont Tragédia 1944 kiállítóhelyén tegnap délután. A tavaly novemberben kiadott első két kötettel együtt ezekben azt írta le, hogyan élte át a vészkorszakot.

Ugyanezen a napon több más rendezvényt is tartottak, köztük a zsidók ezreit megmentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg emlékére megszervezett, fiataloknak szóló vetélkedőt, amelyen hat – köztük egy határon túli magyar – csapat vett részt. Mint mondták, a rendezvények célja, hogy továbbadják az emlékezetkultúrát.

Wallenberg-vetélkedő volt Vásárhelyen

Valamennyiünknek kötelessége emlékeznünk, hogy ne merüljön feledésbe, soha ne történjen meg újra.

A könyvbemutatón a szerző mellett köszöntőt mondott Kis Andrea alpolgármester, Erdélyi Miklós, a Hódmezővásárhelyi Izrealita Hitközség elnöke és Miklós Péter, a Tornyai János Múzeum igazgatója, az Emlékpont intézményvezetője. Erdélyi a rendezvény második felében a megemlékezés és a könyv ajánlása után arról is beszélt, szervezetük megdöbbenve és felháborodva értesült arról, hogy egy hódmezővásárhelyi egyesület Tormay Cécile nevét vette föl.

Erdélyi Miklós: megdöbbentünk a Tormay Cécile Polgári Körön

A Hódmezővásárhelyi Zsidó Hitközség vezetője szerint az írónő előkészítette műveivel az auschwitz-i gázkamrákat.

Kis Andrea arról beszélt, barátja könyvében megismerhetjük a zűrzavaros XX. századot, ugyanis 75 évvel ezelőtt olyan dolog történt, amely mindent megváltoztatott. A lágerek felszabadításakor 2600 ember maradt életben, másfél millió azonban meghalt. Emlékeztetett, 75 éves évfordulója van annak is, hogy náci keretlegények halálra verték Szerb Antal írót, a modern polgári esszéírás egyik legfontosabb alkotóját.

Mint Kis fogalmazott, emlékezünk és emlékeztetünk – a diákoknak szervezett rendezvényekre utalva azt mondta, a fiatalok feladata, hogy a jövőben is emlékeztessenek, hogy ez a borzalom soha többé ne történhessen meg, és ne feledjük el, ami Magyarországon, és ami Hódmezővásárhelyen történt, ezáltal

„érjük el, hogy a szembenézés valósággá váljon”.

Erdélyi Miklóst idézve kiemelte, hogy 1944-ben magyarok deportáltak magyarokat.

A Hódmezővásárhelyi Izrealita Hitközség elnöke szerint a memoár jelentőssége, hogy egyre kevesebb azok száma, akik túlélték és meg is emlékeznek az átéltekről, elmondják,

„milyen traumát okozott nekik, hogy elvitték őket megölni.”

Felidézte: azt hazudták az elhurcolt családoknak, hogy őket együtt fogják dolgoztatni, de ez nem is volt életszerű, valójában megölni vitték őket, hiszen – fogalmazott Erdélyi – „egy három éves csecsemő vagy egy aggastyán miként tudott volna dolgozni?”

Hárs Gábor beszédében felidézte, hogy a vészkorszakban egy csillagos házban maradt a nagyanyjával, miután elvitték az ötvenkilenc és fél éves nagyapját, mert 60 alatti férfi volt.

„Emlékezni és emlékeztetni kötelesség”.

– idézte a Tórát, majd felidézte: 1944 júliusában Horthy Miklós kényszerből, a nemzetközi nyomás hatására állította le a vidéki zsidóság deportálását. Mint mondta, nem igaz, hogy ezzel megvédte volna a budapesti zsidókat, őket ugyanis később pusztították el Szálasiék.

Felidézte életének azt a szakaszát, amikor az ELTE bölcsészkaráról a Külügyminisztérium kért egy tíz emberből álló listát, amelyre ő fölkerült, a többi között Baló Györggyel, a televíziós újságírás közelmúltban elhunyt legendás alakjával együtt. Mint mondta, később ő maradt egyedül a külügynél, ahol még évekig dolgozott, és kis híja volt, hogy nem Afrikába küldték ki, a ghánai konzulátusra.

A rendezvény második felén Kis Andrea azzal folytatta, hogy a gyermekáldozatok képeit elnézve elgondolkodik, mit vétettek, hogy egy ilyen helyen kell hogy feliratok legyenek.

„Hiányzik félmillió ember és a leszármazottaik, a helyi közélet és kultúra alkotói”

– utalt a népirtás pótolhatatlan emberveszteségére. Mint kifejtette, egyedül arra lehet büszke, hogy Hódmezővásárhelyen nem állítottak gettót, de semmi másra, ugyanis itt ugyanúgy megtörténtek azok a szörnyűségek, mint a többi vidéki településen.

Az alpolgármester szerint politikusként hatalmas a felelősségük abban, hogy milyen mintát mutatnak, hogy kirekesztenek-e társadalmi csoportokat, nem engedhetik meg maguknak, hogy ne csak az embert nézzék az emberben. Hozzátette: szembe kell néznünk a múltunkkal, mert csak így lehet boldog az ország, és szerinte ha ezt megtesszük, önmagunkban békére lelünk.

Erdélyi Miklós szintén kapcsolódott az „emlékezés és emlékeztetés” gondolatához, amely mondat megragadta, hiszen mindkettőt teszik a „világ legnagyobb magyar zsidó temetőjének” felszabadítására emlékezve, ahol 437 ezer magyar zsidót pusztítottak el.

Felidézte, hogy a vásárhelyi zsidóság körében nagyobb volt a túlélési arány, mint az ország más pontjain, szerinte ez a szerencsének köszönhető, bár két verzió is van arra, mi történt pontosan. Az egyik, hogy Kassánál bombázták a vasúti vonalat, így az nem tudott Auschwitz felé menni, a másik, hogy miután cionisták sikertelenül próbálták egy kecskeméti, a haláltáborba menő vonat indulását megakadályozni, egy másikat sikerült, a szegedi téglagyárból indulót, amelyen a vásárhelyi zsidóság többségét is utaztatták.

Beszéde végén felszólalt azzal kapcsolatban, hogy Tormay Cécile nevét vette föl egy hódmezővásárhelyi szervezet – erről tegnap este külön cikkben beszámoltunk. Emellett arról beszélt, a holokauszt az emberiség történelmének legnagyobb bűne, mindenki előkészítette, amikor elkezdtek zsidózni, kisebbségellenesek lenni, amikor az írók antiszemita, fasiszta propagandát írtak a műveikben, amely termőtalaj volt a gyűlöletnek, ami után 137 vagonnal el lehetett vinni a magyar állampolgár zsidó származású személyeket.

Miklós Péter, a Tornyai János Múzeum igazgatója, az Emlékpont intézményvezetője ezt követően arról beszélt, hogy már a numerus clausus előtt elkezdődött a zsidóság kirekesztése, már korábban is idegen testként tekintettek a zsidóságra, holott

„nincsen zsidó Magyarország és keresztény Magyarország, az egyik helyzetben én vagyok kisebbségben, a másikban te”.

Felidézte, Radnóti Miklós szegedi éveiről megjelent könyvének elkészítésekor többszört beszélt az egyik legnagyobb magyar költő özvegyével, Gyarmati Fannival, aki utolsó beszélgetésükkor azt adta neki útravalóként, „szeresse a szabadságot és mindig legyen nagyon boldog, mert Miklós is ezt szerette és ezt vették el tőle”.

A megemlékezés végén kavicsokat és mécseseket helyeztek el a résztvevők a kiállítóhely bejáratánál található emlékhelyen.